Lehet, hogy sokan már a kérdés felvetését is botorságnak tartják. Pedig néha kell ilyesmiről is beszélni, annál is inkább, mert gyakran megkeresnek efféle kérdésekkel. Jobban mondva olyanokkal, hogy hol érdemes manapság szőlőterületet vásárolni.

NYILVÁN RENGETEG szempont van, ami alapján döntést hozhatunk a szőlőterület-vásárlást illetően, bár a kérdésnek ez az oldala viszonylag keveseket érint. Az viszont sok borkedvelő számára fontos, hogy talál-e felfedeznivalót, jó ár-érték arányú borokat, kevésbé szem előtt lévő területeket akár itt, a Kárpát-medencében.

Nem tudom, láttam-e valaha olyan statisztikát, amely mondjuk terület- vagy éppen megtermelt bor arányosan összesítette volna egy borvidék borainak árát, és ez alapján nevezte értékesnek vagy kevésbé annak egyik-másik borvidéket. Az biztos, hogy ha lenne efféle lista, azt többnyire francia borvidékek – Burgundia, Bordeaux, Champagne – vezetnék, esetleg Kalifornia férne fel még a lista tetejére.
A hétköznapi borfogyasztók számára errefelé ma már nem sok babér terem, hiszen a felkapott termőterületeken minden sokkal többe kerül, mint egy kevéssé ismert helyen: terület, művelés, szőlőfajták. Ennek – az egyedi termelőket vagy borokat szemlélve –, valljuk be, semmi köze a minőséghez.

Sok lesajnált terület és ismeretlen régió kecsegtet bennünket igazi kis gyöngyszemekkel,

izgalmas és szép borokkal akkor is, ha nem minden esetben kerülnek fel a nagyok térképére.

Igaz, hogy napjaink bordivatja szívesebben fordul az ismeretlen fajták és borvidékek felé, de ennek sokszor gyakorlatias oka van: mégpedig a pénz, pontosabban a borok ára. Kiváltképp a fiatalok, valamint a borfogyasztók táborát mostanában gyarapítók körében népszerűek azok a régiók, ahol bizonyíthatóan és visszatérően jó borokat kapunk – jó áron. De fogalmazhatunk így is: drágán komoly borokat bárki tud venni.

Viszont felfedezni azokat a sokszor két-három termelőt felvonultató kisebb területeket, ahol nem a nagy nemzetközi áramlatok kívánságai és érdekei érvényesülnek, több mint jó móka.

Sokak számára ilyen borvidék lehet Pécs környéke is. Hányatott sorsú, ide-oda vándorló borvidéke ez az országnak. Az, hogy a háború utáni nagyüzemi minőségrombolásban nem vett részt, most előnyére válhat. Mégis, talán a többi elfeledett borvidékhez képest is kicsit lassabban tér magához. Holott kitűnő adottságok itt is vannak, sőt. A meleg éghajlatnak és a kevés csapadéknak köszönhetően a vidék borai általában testesek, gyakran erőteljesebbek alkoholban és cukortartalomban is.

Az a meleg tónus, amit a helyi borok kínálnak, fehérben nem sajátja más borvidékünknek. Félreértés ne essék, nem lomhaságról van szó, sokkal inkább lágyabb savakról, egy olyan puha tapintásról, amit többnyire melegebb termőhelyek önálló, nem körzővel-vonalzóval szerkesztett borai kínálnak.

Szerintem nem illenek Pécs vagy Mohács környékéhez a kissé uniformizált, nem ritkán jellegtelen, modernnek mondott borok. A szelíd pannon táj, a dimbes-dombos lankák sokkal többre érdemesek. Termőterületeinek jó része homokkő, lösz, itt-ott meszes részletekkel, ragyogó kitettségű dűlőkkel és rengeteg napfénnyel.

A Pécsi Borvidék időnként más névre hallgat. Hol Mecsekalja, hol Pécs – egy biztos: Pécs közelsége mindig is meghatározó volt a borvidék életében. A szőlőkultúra az országnak ezen a részén is egészen a rómaiakig vezethető vissza, központja szintén Pécs (Sopianae) volt. A honfoglaló magyarok vándorlásaik során már találkoztak szőlővel, ezért az ezen a vidéken letelepedők megbecsülték és gondozták az itteni szőlőültetvényeket.

A pécsváradi apátság alapítólevele már 1015-ben említést tesz az itteni szőlőművelésről.

Az Árpád-házi királyok korában újabb fejlődésnek indult a szőlőtermesztés. Ideális klimatikus adottságok mellett tudták a filoxéravészig gondozni ültetvényeiket a helybéliek. Sajnos a gyökértetű a 19. század végén az itteni szőlők mintegy 80 százalékát elpusztította, ami a legsúlyosabb csapást jelentette a szőlőtermő tájra.

A járvány után betelepített és a jelenlegi szőlőterületek nagy része közel 50 éven keresztül a Pécs-Villányi borvidékhez tartozott, majd 1940-ben új borvidéket hoztak létre Mecseki Borvidék néven. 1977-ben újabb területeket vontak be a borvidékbe, és a neve is megváltozott Mecsek-aljai Borvidékre. 2009-ben a név megint változott, ezúttal Pécsi Borvidékre. Amúgy a mai napig nem egyértelmű, hogy Mohács és Pécs miként keveredett egy borvidékbe. Igaz, hogy borstílusban van hasonlóság a két terület kínálatában, de valljuk be, Villány és Siklós csak beékelődik a két rész közé.

A filoxéravész előtt a kadarka bora volt errefelé a leggyakoribb – noha messze nem a leghíresebb –, de a 20. századra már hagyományosan fehérbortermelő vidékké vált. Sajátos, az ország más részein alig megtalálható szőlőfajtája a cirfandli, ma már kevesen termesztenek ilyet. A fajta Ausztriából származik, jellegzetesen mezei virág illatú, sokrétegű, fűszeres aromatikájú bor. Néha magas cukortartalommal iskolázták, de termesztése a mai viszonyok között sokak szerint olyan nehézkes, hogy kevesen kívánnak megbirkózni vele. Vélhetően ezért ment ki a divatból.

A jelenlegi fajtaszerkezet itt-ott még hagy kívánnivalót maga után. A mai pécsi és részben a Mohács környéki termelők is többnyire vörösborokat kínálnak, néha a tájhoz nem feltétlenül illő fajtákból. Pinot noir és cabernet sauvignon egymás mellett nem biztos, hogy a legjobb üzenet. A két fajtának tudvalevően homlokegyenest eltérő igényei vannak, de sok esetben ez a terület még ezeket az anomáliákat is ki tudja küszöbölni. Jó stílusérzék és egy kis elszántság azért jó, ha van bennünk.