Ízek, emlékfoszlányok, régvolt karácsonyok, szilveszterek. Csillogás, olykor szerény, máskor ételektől roskadozó asztal, meghittség. Ezekből mind jutott kedvenceinknek, akik a Magyar Konyha kérésére a lap fennállásának 45 éve alatt felidézték saját ünnepeiket. Ezúttal 1994-be repülünk vissza a képzelet szárnyán, amikor Várszegi Asztrik a saját karácsonyait idézte fel lapunknak.

Nagyszüleim sok praktikus dologra megtanítottak, például libát tömni, de arra is, hogyan kell kukoricaszárból gyufaszálakkal ökröt, szamarat, jászolt, Kisjézuskát készíteni karácsonyra. Nagypapával, mi ket-en férfiak, gyakran együtt villásreggeliztünk, ilyenkor azt mondta, gyere, kisfiam, csinálok neked katonákat, és vágott egy kis darabka kenyeret, egy darabka szalonnát, esetleg egy kis hagymát rá.

A karácsonyi menü nálunk a polgári tradíciót követte, volt benne kocsonya, sonka, főtt tojás. Hal nem került az asztalra. Az ötvenes-hatvanas években nehezen lehetett hozzájutni. Mint ahogy narancsot, szentjánoskenyeret és banánt is csak az ötvenhatos forradalom után láttam először. De jól megvoltam nélkülük is.

A legkedvesebb karácsonyi emlékem édesanyám és nagymamám közös szaloncukorfőzéséhez fűződik. Kilókat tudtam bekebelezni belőle. Selyempapírba csomagoltuk – nekem a szélezés, a csipkézés maradt – és fölkötöttük a fára. A habcsókot meg a kis vékony tésztakarikákat leszámítva nem is volt nagyon más dísz rajta.

Aztán eszembe jut 1956 karácsonya, tízéves voltam ekkor, egy inget, egy nadrágszíjat és az Ezeregyéjszaka legszebb meséit kaptam. Ez volt az összes ajándékom, mégis hihetetlenül boldog voltam.

A diós és a mákos bejglit, valamint a rétes különféle formáit egyaránt kedveltük az ünnepekkor. Ezeknek mindkét nagymamám művésze volt. A tésztát otthon húztuk, és ha nem nyúlott, anyai nagymamám mindig a rendszert szidta, amelyben már tisztességes liszt sincs.

18 éves koromban, érettségi után jöttem el otthonról Pannonhalmára, szerzetesnek. A karácsonyestét az apátságban bensőségesen, az imádság és a közösségi együttlét jegyében szoktuk ünnepelni. Este fél hétkor meghirdetik az ünnepet és elénekeljük az első vecsernyét, ezt követi a rendi közösségben a közös vacsora. Gazdag hidegtál, tea, egy pohár bor és narancs jut mindenkinek. Gyerekkoromtól arra neveltek, hogy még a keveset is meg kell osztani másokkal, ezért meg kell mondanom, hogy keresztényként, szerzetesként még ma is lelkiismeret-furdalásom van, amikor egy narancsot egymagam pusztítok el.

Fotó: Pannonhalmi Főapátság