Ízek, emlékfoszlányok, régvolt karácsonyok, szilveszterek. Csillogás, olykor szerény, máskor ételektől roskadozó asztal, meghittség. Ezekből mind jutott kedvenceinknek, akik a Magyar Konyha kérésére a lap fennállásának 45 éve alatt felidézték saját ünnepeiket. 1987-ben Zorán a saját karácsonyait idézte fel lapunknak.

Rokonság nélkül élünk Magyarországon, ezért különösen fontos és értékes számunkra a barátság, no és elsősorban a szűk család! Szinte minden vasárnap együtt vagyunk a szüleinknél, fiúk és unokák körbeüljük az asztalt, és együtt ebédelünk: a mamánk ragaszkodik a hagyományos traktához, állítva, hogy ez számára nem teher. Mi pedig elfogadjuk tőle a sokfogásos ebédet, hiszen annyi érzelem van benne!

Eszembe jut most a karácsonyi kínálatból az a mézes sütemény, amely vékonyra gyúrt, több tésztalapból áll, dió a tölteléke, és a tetejére locsolja a mézet, így süti meg a sütőben. Ennek egyik sarkába mindig eldug egy tisztára sikált pénzdarabot – akinek a pénzes szelet jut, különösen szerencsés lesz a következő esztendőben. Csakhogy a mamám nem bízza a sorsra gyermekei és unokái szerencséjét, ezért mindig úgy ügyeskedik, úgy kínálja a tálat, hogy a legkisebbnek jusson a pénzdarab, a többiek már régebben részesültek ebből a „meglepetésből”. Jót mókázunk és eljátsszuk, hogy hiszünk a véletlen szerencsében, mert hinni jó...

Emellett minden karácsonyra megsüti a mamánk azt a kalácsot, amelynek a tetején valóságos szobrászati alkotásokban örökíti meg az éppen aktuális családi eseményt. Szép pillanat, amikor körbeüljük a tálat, és igyekszünk megfejteni a figurák jelentését, keressük a címzettet magunk közül: a szeretet figurái ezek. A kalácsot az első kenyér tisztességében részesítjük, ugyanolyan áhítattal vágjuk fel és osztjuk el, s talán senki nem csodálkozik azon, hogy ennek a kalácsnak semmihez sem hasonlítható az íze.

Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán