Ínyencek

F. Tóth Benedek

2020. október 2.

Noszvajon, a Csendülőben él és dolgozik feleségével dr. Csernus Imre pszichiáter, ám ezúttal nem a fotelben ülve praktizál, hanem konyhát visz, felszolgál, kávét főz, és mindent beszerez, amire a helynek szüksége van. Csak azt főznek, amit ők is enni szeretnek, és nem jelzik táblával, hogy ide talán érdemes betérnie annak, aki erre jár.

Engem leginkább az a pillanat érdekel, amikor doktor Csernus úgy döntött, hogy föláll a karosszékből, és valami egészen mást csinál. Mi történt?

Már nem tudtam kellőképpen megújulni. Az életem állandóan telt házzal ment. Hónapokra előre betáblázva. Persze csináltam még ezt-azt, de rájöttem, hogy a legdrágább kincs az időm, és nagyon nem mindegy, mire használom. Arról volt némi elképzelésem, hogy nagyjából mit szeretnék, pici vendéglátást, de ez sem olyan hirtelen történt.

Egyszer, amikor még Szomolyán laktam, mentem Miskolcra, és Noszvajon láttam egy eladó házat. Megálltam, a romos és lepukkant ház udvarán átverekedtem magam a gazok között, és rácsodálkoztam az elém táruló panorámára.

Azt mondtam, hogy én itt szeretnék valamit csinálni. Felhívtam a telek tulajdonosát, ám amikor meghallottam az összeget, arra gondoltam, hogy végül is nem jöhet össze minden. Mentem tovább. Rá fél évre megint erre bóklásztam, és láttam, hogy a hely még mindig eladó. Megint tárcsáztam, és végül minden úgy alakult, ahogyan szerettem volna.


Említette a megújulást. Mihez képest volt erre szüksége?

Fiatalon azt láttam az 50 éves orvosokon, hogy mennyire öregek. Persze lehet ezt kiégettségnek is hívni, de én fáradtnak láttam őket, és arra gondoltam, hogy én nem szeretnék ilyen fáradt és öreg lenni. Csak akkor még nem tudtam, mindezt hogyan kerüljem el.

Például úgy, hogy néhány éve felhagyott a magánpraxissal.

Amikor még orvos voltam, egyszer elkezdtem számolgatni, hány emberrel ülök le évente, szemtől szemben. Aztán rájöttem, lehet, hogy a személyes találkozások hatékonyabbak, de ha mindezt úgy csinálom, hogy egy nagy teremben ül 250-300 ember, akiknek még nincsen komolyabb bajuk, de a megrekedés szélén állnak, csak ők ezt még nem tudják, akkor egyetlen gondolat is elegendő ahhoz, hogy az életük megváltozzon.

Ekkor döntöttem el, hogy előadásokat tartok, évente hatvanat-nyolcvanat, mert így sokkal több embert érek el. Ez volt az egyik oka annak, hogy a székből nyugodtan fel tudtam állni. Másrészt a tapasztalataimat sok könyvben leírtam, így azokat bárki bármikor, ha szüksége van rá, leveheti a polcról és olvashatja. Innentől kezdve pedig

világossá vált az is, hogy én is csinálhatok bármi mást.


Látta maga előtt, hogy mi lesz az a másvalami?

Csak azt tudtam, hogy mást szeretnék csinálni. De a barátaimat mindig is szerettem megvendégelni. Magam is sok helyen, étteremben, vendégházban megfordultam, ám mindig azt tapasztaltam, hogy bármennyire jó is a hely, valami hiányzik. Azt éreztem, valami nem kerek.

Mi hiányzott, mi nem volt kerek?

Az otthonosság. Az elengedettség. A harmónia. A letisztultság. Az egyszerű és intenzív ízvilág. Az egyensúly mindenben. Nézzen csak szét nálunk! Sokféle széket lát. Tudja, mi az oka?


Hogy mindenki megtalálja a sajátját?

Nem. Ez annak a szimbolikája, hogy annak ellenére, hogy mindannyian különböző személyiségek vagyunk, képesek vagyunk egy asztalhoz ülni és beszélgetni.

Nemes gondolat, bár manapság nevezhetnénk úgy is: misszió.

Ja, én soha nem térítek. Orvosként a munkám során is csak ajánlásokat tettem, és tiszteletben tartottam, ha valaki nem akarta elfogadni. Nem találkoztunk többé.

Azt mondja, mindig is szerette megvendégelni a barátait. Ilyenkor milyen étel jelent meg a lelki szemei előtt?

Édesanyám nagyon jó túrós pogácsát csinált, így egy időben ezt csiszoltam, fejlesztettem tovább. Utána hozzájutottam egy vaslábashoz, és akkor már konfitált kacsát is sütöttem.

Hány kilogramm túrós pogácsát kell elrontani ahhoz, hogy a túrós pogácsa végül nagyon jó legyen?

Ezt sosem méricskéltem. Mindig érzésre gyúrtam a tésztát. Ma már azt is tudom, miért: számomra az érzelmi önmegvalósítás és kiteljesedés a racionalitás mellett kulcsfontosságú.

Az érzelmi kiteljesedés olyan állapotot eredményez, ami manapság nagyon sok embernek hiányzik, és amit úgy hívnak: belső béke. Ebből a szempontból mindegy, hány gramm vagy hány százalék valami.


Vagyis a boldog szakácsok finomabb ételeket készítenek?

Pontosan. Mert az ételben nemcsak a szívük, de a hitük is benne van.


Szóval pogácsa és hús. Hagyomány és ragadozó életmód.

A feleségem jóvoltából bejöttek a növények is. Mert nálunk nagyon fontos, hogy csak azt tesszük az asztalra, amit mi is szeretünk. Ebben nincs megalkuvás. Tudja, a Csendülő családi vállalkozásnak mondható. A konyhát a feleségem bátyja viszi, de a feleségem is szakács, elvégezte az iskolát. Mondjuk előtte is jól főzött, de a struktúrában van a tudás. Én pedig az vagyok, aki behozom az innovatív elemeket, és ha kiötlök valamit, addig megyek utána, amíg meg nem valósul.

Mond egy példát?

Három hete érkezett meg Vonyarcvashegyről egy kemence. Az interneten nézegettem a kemencéket, amikor rátaláltam erre a pasira. Felhívtam, kiderült, hogy huszonöt éve épít kemencéket, ahogyan ő mondja, monofaktúrában, mert nem talál olyat, akit kitaníthatna erre a tudásra. Most talán a fia csatlakozik hozzá. Megtetszett nekem ez a mester, mert aki huszonöt évig csinál valamit, az számomra hatalmas garanciát jelent.

Mondja ezt ön, aki ennyi év után hagyta maga mögött a praxist.

Az emberismeretem ettől még megmaradt. Ma is előfordul, amikor kint vagyok a placcon, hogy beszélgetek a vendégekkel, és már éppen elmélyednénk egy-egy lazább témában, amikor azt mondom nekik:

elnézést, de én csak egy túlképzett pincér vagyok.


No de visszatérve a kemencére. Mondták, a várakozási idő fél év. Azt feleltem, jó. Aztán két hónappal a határidő előtt felhívtak, hogy vihetem a kemencét. A Covid-járvány miatt ugyanis az egyik osztrák megrendelő jelezte, hogy az ő kemencéje várhat, így a sorban előrébb került a miénk.

Kemence mindennek: pogácsának, húsnak, zöldségnek?

Vagy kenyérnek. Azt adjuk a paprikás krumpli mellé.

Ezek szerint szeretik.

A feleségem és a bátyja magával hozta a kelet-magyarországi konyha ízeit, és ebből fakadóan bátran nyúlnak a fűszerekhez. A vendégek szokták is kérdezni, hogy az asztalokra miért nem teszünk ki sót és borsot, de erre azt feleljük, hogy nálunk úgy jön a kaja, hogy abban minden tökéletes egyensúlyban van.

És ha valaki mégis sót vagy borsot kér?

Annak adunk. Persze.


Kezd úgy beszélni, mint aki bensőséges viszonyt ápol az ételekkel.

Ez egy folyamat eredménye. Mert képzelje el, hogy a feleségem azt mondta, szívesen beáll a konyhára, de ő boldog állatokat szeretne főzni. Kérdeztem is tőle, hogy

ha a csirkének elvágják a torkát, hogyan is lehetne boldog,


de azért utánanéztem a boldog csirkéknek. Így jutottam el Mátranovákra, Földi Gyulához, aki palócföldi nyuszkanyakú tyúkokat honosít és nevel. Ennek a szárnyasnak nagy a szabadságigénye, a húsa vadszerű, a zsírja pedig sárga. Na, ezek a tyúkok tényleg boldogok. Gyula bátyáméknak cserébe mindig viszek gyógyszerpálinkát, amit mi meg boldog szomolyai bacsa körtéből főztünk.

Milyen különös, egy interjúban pár éve még kognitív funkciókról, mentális állapotokról beszélgettünk volna, ma meg boldog csirkékről, túrós pogácsáról, kemencéről.

De ez a normális, nem? Mert most ez van.

Valóban. Nehéz volt az átállás?

Bizonyos elemeket azért megőriztem a szakmámból. A helyzet csak annyiban más, hogy mint orvos, négyszemközt nem ülök le az emberekkel. Azt befejeztem. Előadásokat még tartok. Ha cégek felkérnek, fésüljek át dolgokat, elmegyek. És továbbra is dolgozom a női vízilabda-válogatott mellett.

Vagyis húsz-harminc évet nem lehet csak úgy levetkőzni?

Nem is akarom. Azt szeretném megőrizni, amit nagyon szeretek.

Mehetett volna annyifelé…

De én csinálni is csak azt tudom, amit szeretek. Itt, Noszvajon, a Csendülőben jól érzem magam.


Amikor gasztronómiáról beszél, abban mennyire jelenik meg a gyerekkora? Itt ülünk a Bükk peremén, de mennyire jelennek meg a vajdasági ízek?

Minden csak idő kérdése. A kápia paprikából például remek ajvárt lehet készíteni. Természetesen édesanyám receptúrájából. Az valami elképesztően finom. De itt ez a sárgarézből készült kávésedény, valamikor Szarajevóban kovácsolták. Ebből isszuk a török kávét.

A csevapot idén sajnos nem tudtam megcsinálni, de a recept már megvan. Szarajevói: arrafelé kétharmad-egyharmad arányban keverik a borjúhúst, valamint a juhot, a birkát; a kétszer két centisre vágott húst sózás után hűtőben állni hagyják éjszakára, majd megfelelő rostán kétszer átdarálják, és nem tesznek hozzá tojást. Mi is így sütjük majd. Hát nem nagyszerű?

Látom, élvezettel beszél róla.

Hát hogyne! Ezért is csinálom.

Mindennek a lényege a türelmes következetesség, és az, hogy az álmokat soha nem szabad feladni.


Adott föl bármilyen álmot is?

Soha. Mindegyikbe belekezdtem, és mindegyik megvalósult, bár az igaz, hogy emberi tényezők miatt nem mindegyiket sikerült fenntartanom. De ez van. A kudarcok az életünk részei. Ahogy vannak nem sikerült dolgok is, annak ellenére, hogy mindent megtettem azért, hogy megvalósuljanak.

Az életében sok ilyen van?

Akad, persze. De egyik sem okoz fejtörést. Levonom a tanulságot és megyek tovább. Egyszer azt olvastam valahol, hogy azért jöttünk erre a Földre, hogy a külső és belső környezetünket széppé tegyük, és én ezért mindent megteszek.


Hirtelenjében majdnem azt mondtam, hogy isten hozta a naiv idealisták klubjában, de ebbe nem nagyon lehet belekötni. Még akkor sem, ha mások mintha rombolni érkeztek volna.

Lehet. Az idejét mindenki arra használja, amire akarja.

Soha nem rombolt semmit?

Hm… Orvos koromban valószínűleg csinálhattam olyasmit, ami sok embernek nem tetszhetett. Számomra a könyveim által teremtődött meg a visszacsatolási, visszaemlékezési lehetőség. Az egyik első könyvem volt a Drogma, és az a szokásom, hogy amikor egy könyvet megírok, utána már nem lapozgatom. Lezártam. Szálljon a madár! Nyolc év múlva azonban kíváncsi lettem az egykori Csernus Imrére, és hála Istennek, ott volt a könyv. Elolvastam. Hozzá is írtam. Miközben kilencven százalékban ugyanaz voltam, ugyanazt csináltam. Csak az eszközeim váltak hatékonyabbá.


Ez azt jelenti, hogy jóban van önmagával?

Jóban. Tudja, olyan ez, mint amikor bemegyünk egy helyre, ami szép, de érezzük, hogy valami nem stimmel. Nem stimmel az ott dolgozók belső töltete. Ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy ne érezzük jól magunkat. Ám ha olyan helyen vagyunk, ahol az emberek jól érzik magukat, minden a helyére kerül. Ez igaz az otthonunkra is:

akkor érezzük magunkat otthon, ha önmagunkban is otthon vagyunk.


Tudja, hogy ez mikor következik be?

No?

Amikor az önmagam félelmeit képes vagyok megoldani.

Ehhez szükség van némi tudatosságra is.

Nálam vagy tudatos valami, vagy nem az. Nincs kicsit, nagyon vagy erősen tudatos állapot. Vagy jó, vagy nem. Vagy ízlik, vagy nem. Egy időben sokat kóstoltam borokat. Fanatikus brigádhoz kerültem, és mondták, megyünk dolgozni. A Royal Tokajiba mentünk, a kóstolás este nyolckor kezdődött. Fél egy felé kiderült, hogy nyolcvankilenc tételt kóstoltunk. Ott tanultam meg, hogy a kóstolás is lehet munka, és ott értettem meg, mit jelent köpni. Ez is tudatosság kérdése, különben arra is képtelenek lettünk volna, hogy felálljunk az asztaltól.

Én két anyagból vagyok összegyúrva. Édesapám szülei földművesek voltak, édesanyám szülei iparosok, a szüleim pedig orvosok. Ez a két világ nagyon intenzíven jelen van bennem. Nemcsak az agyammal dolgozom, de a fizikai munkától sem riadok meg. Sőt kifejezetten jólesik.

A beszélgetésben többször utalt azokra az időkre, amikor orvos volt. Most mi volna?

Orvos. Orvos és pincér. De azt tudja, hogy ennek a helynek mi a lényege?

Biztosan elmondja.

El én! Ez a hely egy ajánlattétel arra, hogy lehet valamit így is csinálni. Sokan csak idejönnek, isznak egy kávét, mennek tovább. Mások órákon keresztül itt ülnek. Mert érzik, hogy ez a hely hiteles. Mert ez a hely mi vagyunk. Ezért sem teszünk ki az út mellé táblákat, hogy még egy kilométer, még ötszáz méter, megérkezett. Aki nem tudja, hogy ez a hely itt van, az nyugodtan menjen tovább az úton.


Találkozott már olyannal, aki bejött és azt mondta, hogy no, Csernus doki praxizált, most meg gasztronomizál?

Én nem gasztronomizálok. Én itt mindent szívből csinálok. Nem játszom meg az arcom. A feleségemmel megbeszéltük, ha már nem tudjuk szívből csinálni, bezárunk.

Nincs meg a kísértés arra, hogy orvosként beszéljen a vendégekkel?

Soha.

Akkor csak megeteti, megitatja őket, és mindenki megy a maga útjára?

Ha csak ennyi, akkor ennyi. És tudja, miért van ez így? Mert sokat tudok, rengeteg minden látok, mégsem mondok semmit.


Ez azért rémisztő is lehet, mert a vendég ettől még hiheti azt, hogy Csernus doki analizálja.

Dehogy analizálok. De tudja mit, aki így érez, az azzal van elfoglalva, hogy másoknak megfeleljen. Ez a belső bizonytalanság szimbolikája, az önbizalomhiány jele. Ám ha mindezek ellenére megkérnek,  hogy mégis mondjak valami, az eredeti szakmámba vágó dolgot, akkor…

Akkor felébresztik az alvó Csernus doktort.

Azonnal éles üzemmódba kapcsolok, de akkor is csak ajánlásokat teszek.

A tanácsadást pedig a végén hozzáírja a számlához? Volt két rántott borda, egy pohár bor és egy analízis?

Nálunk nincs rántott borda. Nem is lesz. Nem szeretjük.

S ha valaki mégis kérne egyet?

Aki erre vágyik, annak máshova kell mennie. Nálunk nincs ilyen ajánlat.

Nem hiányzik a régi rivaldafény?

Azt így is, úgy is megkapom. Úgy, hogy nem is akarom. A minap felhívott valaki, hogy menjek el Herendi Gábor Toxikoma című filmjének előzetes bemutatójára. A film Szabó Győző életének egy részét dolgozza fel, aminek egy időben én is részese voltam mint orvos. Megnéztem. Nagyon jókat röhögtem. De az egy film. A valódi életem másmilyen. A filmben szereplő doktor Csernus másmilyen, mint amilyen én vagyok. De nekem ezzel nincsen bajom.

Nekem ugyanis csakis egyetlen emberrel van elszámolnivalóm: saját magammal.


Ám ahhoz, hogy valaki eljusson ennek felismeréséig, tenni is kell. Ehhez nincs más dolgunk, mint elfogadni azt, hogy emberből vagyunk, és minden ott dől el, hogy bátrak leszünk-e, avagy gyávák. Hogy melyiket választjuk.


Mi lesz azzal, aki a gyávaságot választja?

Azzal sincs gond, csak akkor ő megkapja a megalkuvók paradicsomát.

És mi a helyzet a bátrakkal?

Övék a szabadok paradicsoma.

Legújabb magazin számunk!

Megnézem Szeretnék előfizetni a magazinra

Kapcsolódó cikkek