Szöveg: László Dóra - Fotók: Sebestyén László, Magyar Konyha és Fekete Antonio, Designfood / Tányér: Menyhárt Attila Pastry Chef (Kitchen) valamint Pillók Attila és Tivadar György
2020. november 4.Error N' More , Szabó Ádám Csaba , kerámia , étkészlet , tálalás , tálalóedény
Varázslatos tárgyak sorakoznak az Error N’ More showroom polcain: némelyik víztől koptatott uszadékfára, a másik bronzkori leletre vagy éppen megkövült lapulevélre emlékeztet, jó néhány pedig fémes színekben csillan meg. A tárgyak többsége tálalóedény, mondhatnánk, hogy tányér vagy pohár, csakhogy Szabó Ádám Csaba különleges formájú és felületű étkészletei a legkevésbé sem felelnek meg e fogalmak hétköznapi értelmének.
Az edények legtöbbje a csúcsgasztronómiát képviselő éttermek számára készült: van, amelyik a Mák Bisztrónak, más a Kreinbacher Birtoknak, egy platina lüszteres tányér pedig az Onyxnak. A csodaszép, irizáló, esetenként olajpettyes hatású felületek egy japán máztípusnak, a tenmokunak köszönhetők. Égetés előtt a művész nem látja előre, milyen lesz a végeredmény: meglehet, hogy ugyanaz a máz elektromos kemencében okkersárga, fatüzesben pedig mályvaszínt eredményez. A fatüzes kemence komoly, tekintélyt parancsoló eszköz, 1320 ᵒC-on akkora lánggal ég benne a tűz, hogy átizzítja még a kéményt is. A vörösen izzó kémény és az akár egy héten át tartó égetés utolsó szakaszában gomolygó, hatalmas füst, valamint az égetést kísérő
vészjósló morajlás jelzi, micsoda erők tombolnak a kemencében.
Talán Héphaisztosz műhelyében lehetett hasonló erejű tűz. Az égő fa elszívja az oxigént a kemencetérből – vagyis redukciós közeg keletkezik –, ennek köszönhetően földöntúli színek születnek. A láng rajta hagyja a nyomát a tárgyaknak nemcsak a színén, hanem a formáján is. Sajátossága a fatüzes égetésnek az is, hogy az elégő fahasábok hamuja a tárgyakra rakódva megolvad, és ezzel természetes, egyedi és megismételhetetlen mázat képez.
Szabó Ádám Csaba kísérletező alkotó: van, hogy a nyers agyagba kakukkfüvet gyúr, majd kiszárítja az agyagot, és amikor tálaláskor a séf konyhai karamellizáló pisztollyal még rápirít a fogásra, a kakukkfű illata járja át a tálat. Aztán vannak kétoldalú edényei is, a fatüzes égetésnek köszönhetően ugyanis sokszor érdekesebb, látványosabb lesz az edény alja, mint a felső része. Hogy ezt meg tudja mutatni, olyan tányérokat is készít, amelyeknek mindkét fele teljes értékűen használható.
Japán hagyomány, vagy még inkább: filozófia a törések kiemelése azok eltüntetése helyett.
Valóban japán technika a kintsugi, a tárgyak arannyal javítása. A japánok úgy tartják:
egy szép tárgyat a sérülés nem tesz tönkre, épp ellenkezőleg,
hozzáad egy emléket, új időbeli síkot a tárgy történetéhez, gazdagítja azt. Az ilyen események nyomait szerintük nem elrejteni kell, hanem kiemelni.
Szerintem igen. Masakazu Kusakabe mester példája legalábbis, aki a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió egyik kemencéjét építette, erről tanúskodik: rengeteg törés volt az életében, amelyeken túl tudott lépni. A fukusimai földrengés idején a teljes stúdiója romba dőlt, utána betegséggel küzdött… de tudta, hogy a tapasztalat, ahogyan mindezt végigcsinálta, gazdagítja azt az utat, amelyet végigjár.
Már a fatüzes kemencével való első találkozásomkor rabul ejtett a teremtő véletlen ereje, és attól fogva szobrászként és tárgykészítőként is a hibákkal, illetve a véletlenekkel foglalkoztam. A szobrászként írt doktori kutatásom témája is a térbeli hibák kérdéskörét járta körül. Az érdekelt, amire úgy találok rá, és nem az, ami az én szándékom szerint jön létre. Ez szembemegy a klasszikus dizájner szemlélettel: van egy probléma, megtervezem, megoldom, azaz elkészítem a tárgyat. Én viszont elkezdek játszani egy anyaggal, próbálkozom, kísérletezem, és rátalálok valamire, amit aztán a későbbiekben már tudatosan használok fel a munkáim során. 
Megtalálom azt a helyet az életben, ahol a véletlen ajándékát elhelyezhetem. Nagyon szép felület keletkezik például annak a mozdulatnak a nyomán, ahogy egy drótszállal lemetszek egy darab agyagot a tömbről, hogy megformáljam – így jöttek létre azok a tányérok, amelyek felülete megdermedt levélre emlékeztet. A készítés során tehát azokat a pillanatokat igyekszem észrevenni, amelyeket be lehet építeni a tárgytervezésbe.
Legelőször az időközben megszűnt Siklósi Kerámia Alkotótelepen. Aztán megismerkedtem az amerikai Fredrick L. Olsennel Pécsett, akitől később kaliforniai műhelyében is tanulhattam. Az elsők között volt, aki a hatvanas években Japánba ment kerámiát tanulni, aztán kemencéket épített szerte a világon. A fatüzes égetés ugyanis távol-keleti technika, de amíg Kínában tokokban égetik a porcelánt, hogy ne látszódjon rajta a lángok nyoma, addig a japánok hagyják, hogy a tűz hatalmas – olykor pusztító, romboló – ereje nyomot hagyjon a tárgyakon.
Ez olyasfajta kockázatvállalás, ami szembemegy a mai szemlélettel: korunk embere szereti kontrollálni, kézben tartani a dolgokat.
Az alkotó emberek szeretik magukat megmutatni. Csakhogy a fatüzes égetésnél van egy nálam nagyobb erő, ami formálja a létrejövő tárgyat. A végeredményt nem én alakítom, abban csak közreműködöm. Ez pedig arra ösztönöz, hogy visszavegyek magamból.
Van ebben egy nagyon erős önredukció, annak kifejezése, hogy nem tudom teljesen ráerőszakolni az akaratomat az anyagra. Előfordulnak helyzetek, amelyekben nem az történik, amit én szeretnék. A klasszikus tervezői szemlélet a tökéletességig erőlteti az anyagra a tervező akaratát, ezzel szemben én elfogadom, amit az agyag felkínál.
Tegyük tisztába a fogalmakat: hol húzódnak a határok a kerámia, a porcelán, a kőporcelán és az égetett agyagedény között?
Kezdjük ott, hogy vannak a porózus és a tömörre égő kerámiák. A terrakotta tárgyak porózus szerkezetűek – emiatt a víz be tud szivárogni a belsejükbe, kültéren nem használhatók, mosogatógépbe nem tehetők.
Ezek szerint a porcelán finomsága az agyag minőségétől is függ?
Porcelán Európában nem fordul elő természetes úton, itt mesterségesen állítják elő. Japánban és Kínában viszont csak ki kell menni a házból, és összegyűjteni a porcelánhoz szükséges finom agyagot. Tavaly Kínában volt alkalmam kipróbálni a természetes porcelánt – össze sem lehet hasonlítani a mesterségessel. Európában ez viszonylag új anyag, háromszáz éve fedezték fel újra, addig titok volt az összetétele. Egészen addig, amíg a parókaporban meg nem találták az egyik legfontosabb összetevőjét, a kaolint. A kínaiak ugyanis nagyon vigyáztak a porcelán titkára, amit fehér aranynak is neveztek, hiszen a finom porcelán ára vetekedett az aranyéval. Korábban, amíg a kaolint a parókaporban meg nem találták, csak másolni próbálták a porcelánt: a majolika, de a delfti festések is mind a porcelánhatást próbálták elérni.
Némelyik edénye fekete, már-már a nádudvari fekete kerámiára emlékeztet.
Él egy család Nádudvaron, amely az 1600-as évek óta foglalkozik fekete kerámiák készítésével. Voltam náluk néhányszor, és megismerkedtem ezzel a technikával, sőt még a kerámiák polírozásával is, amellyel kialakítják a különböző mintákat a tárgyak felületén. A polírozás, díszítés mindig is női munka volt. Szerencsére olyanokkal is tudtam még beszélni, akik ezzel foglalkoztak – ahogy mondják, akik „sikálták” a felületet. Ennek hatása a szobraimnál köszön vissza, ahol olajrakuégetéssel érek el hasonló hatást.
Ötéves koromban kezdődött. A szüleim elvittek egy szakkörre – ők annyira nem élvezték a dolgot, mert
tetőtől talpig agyagos lettem, emiatt alig tudtak beültetni a kocsiba,
úgyhogy többet nem is vittek el. Néhány év kihagyás, aztán tizenévesen magam kerestem újra a lehetőséget.
Az alap- és a mesterképzést a MOME-n végeztem, kerámiatervezőként nagyon jó mestereim voltak: Néma Júlia, aki Magyarországon elsőként mélyedt el a fatüzes égetési technikában, és először kezdett éttermekkel dolgozni, valamint Kádasi Éva és Kemény Péter. A doktori képzést aztán Pécsett folytattam Fusz György keze alatt.
Mindig elfogadja a véletlen ajándékát? Tényleg nincs hiba, nincs selejt?
Ha nem tetszik, amit alkottam, égetés előtt visszaáztatom, így újra használható lesz az agyag. Tavalyelőtt a Gourmet Fesztiválon az Onyx étterem éppen ilyen, újrahasznosítható agyagedényekben kínálta az ételeket. A Mészáros Ádám vezette konyha akkor kapta meg a második Michelin-csillagot.
Az volt a koncepció: két csillag, két Ádám, két gombóc – gombócokat kínáltak agyagedényekben.
