Ínyencek

Ch. Gáll András

2023. november 21.

Marco Rossi kis megszakítással tizenegy éve él Magyarországon, a pesti Duna-parton. A magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya ínyenc, amiben segítségére van pompásan főző nápolyi felesége, Mariella, és az édesanyja otthon, Druentóban. Az év edzője, a sikeres szakember élete a Torino–Nápoly–Budapest-háromszögben zajlik, és ha tudjuk, milyen gyönyöröket kínál a piemonti, a délolasz és a magyar konyha, akkor nem fogunk csodálkozni azon, hogy minden különösebb megerőltetés nélkül másfél órán át beszélgettünk a kulináris élvezetekről.


– Tudom, hogy az édesanyja specialitása a gnocchi. Amikor az ön kedvében akar járni, mivel lepi meg a mama?


– A mi piemonti régiónk jellegzetes sajtja a fontina, amit fenn az Alpokban, a Franciaországgal és Svájccal határos Valle d’Aostában készítenek. Ebből a friss, puha sajtból készül a fonduta alla Valdaostana. A fontinát apró darabokra szaggatják, és beleteszik egy liter tejbe, majd éjszakára állni hagyják. A fontina megszívja magát tejjel, még puhább lesz. Másnap leöntik róla a tejet, a puha, átitatott fontinát pedig kevergetve megfőzik, ez lesz a fonduta, amit Svájcban úgy hívnak, hogy fondu. Ezt lehet fokozni pasta frollával, de úgy a legjobb, ahogy az édesanyám is szokta csinálni, hogy a fondutát ráönti a gnocchira. Na, az úgy felülmúlhatatlan. A mama minden vasárnap ezt készítette, ez volt az ünnepi ebéd nálunk, Druentóban, Torino elővárosában. Nem voltunk gazdag család, az édesapám egy gumigyárban dolgozott Torinóban, esténként úgy jött haza, olyan feketén, mint egy ördög, emlékszem, a gumipor teljes egészében belepte az arcát. 



Marco Rossi és édesanyja


– Olvastam a piemonti konyha egyéb különlegességeiről is. Itt van például a grissini…


– Ó, hát abban nincs semmi különleges, azok ilyen pálcikák, csak vastagabbak, mint a ropi, és nem sósak.


– Meg aztán a bicerin…


– Az egy forró ital, kis pohárból isszák, tulajdonképpen kávé, de grappával felturbózva. Gyengébb, mint a magyar pálinka. (Azt, hogy pálinka, már magyarul mondja…)


– A tramezzinót már nem is említem.


– Nem is kell, mert az nem más, mint egy szendvics. Semmi extra. Egyébként, ha az előbb a bicerint említette, az ebéd vagy a vacsora után mi, északiak, szoktunk emésztést elősegítő italt is kortyolgatni. Olykor jómagam is. Nálunk vannak különböző amarók, ezek tulajdonképpen gyógynövénylikőrök. Gyomorkeserűk. De bevallom, nekem a kedvencem az Unicum, amit itt is lát a polcon. Itt van velünk szemben, a Soroksári úton a gyár, továbbá jól ismerem Zwack Sándort, aki perfekt olasz, Firenzében nőtt fel. Ez nálam veri a német Jägermeistert és az olasz Montenegrót, a műfaj nagyjait.


– Kanyarodjunk vissza az italoktól az ételekhez!


– A mi konyhánk alapja a tészta. A gnocchi, a ravioli. De most jut eszembe, itt van még a mi jó piemonti bagna càudánk! (Magyarul „forró fürdő”.) Ez egy szardellás, olívás mártás, amibe zöldségdarabokat tunkolunk, és úgy esszük. Szenzációs! Ennél tipikusabb étele nincs is a piemonti konyhának, csak éppen én már évek óta nem ettem ilyet, mert vagy itt vagyok Budapesten vagy Pozzuoliban, a Nápolyi-öbölnél, és ott nem ismerik a bagna càudát. Viszont a mama néha nekiveselkedik, és elkészíti, nagy örömömre, csakhogy a család többi tagja nem kultiválja, mert utána olyan erős fokhagymaszagunk lesz, hogy nem lehet emberek közé menni. De engem olyan nagyon nem érdekel, különben is, amikor nagy ritkán otthon vagyok Druentóban, nemigen megyek ki a szülői házból.



Marco Rossi és felesége, Mariella


– De most már több mint harminc éve a felesége főz önre, és hát Mariella nápolyi lány, Pozzuoliból. Azért az egészen más konyha, mint a piemonti.


– Más bizony, és Mariella nápolyi módra főz. Szerencsére könnyedén megtalálja itt Pesten a nápolyi konyha alapanyagait. Sokat vásárolunk a Nagycsarnokban, innen pár száz méterre, meg a szomszédos szupermarketekben. Mindent meg lehet itt kapni, még a tengeri halakat és egyéb finomságokat is. 


– Emlékszik, mivel lepte meg Mariella először, amikor főzött önnek?


– Hát lehet azt elfelejteni?! (Közben Mariella is bólogat, hogy bizony ő is úgy emlékszik, mintha tegnap történt volna.) Természetesen pasta volt, makaróni, paprikával, tejszínnel, és mondanom sem kell, parmezánnal alaposan megszórva. Elmondhatatlanul finom volt! De az az igazság, hogy a nővére, Patrizia segített neki… És a makaróni után tálaltak nekem egy édességet, aminek a neve crostata di frutta, tulajdonképpen gyümölcstorta, a tetején almával, naranccsal, kivivel, bármivel, és a belseje édes krémmel töltve. Fantasztikus volt! 


– Naná, amikor az ember szerelmes, mindig ízlik az imádott hölgy főztje…


– Nem, nem, a makaróni és crostata di frutta nem csak azért ízlett, tényleg remek volt!


– Ugorjunk harminc évet! Itt, a budapesti lakásban mi a menü?


– Mariella nagyszerű leveseket főz, tudom, hogy a magyarok is szeretik a levest, és a mi családunkban is a zöldséglevesek jelentik a belépőt az ebédhez. A lencselevest senki sem készíti olyan finoman, mint ő, és feltétlenül meg kell említenem a magyaros bablevest, amire nagyon rákaptam. Egy kicsit másmilyen, mint az olasz, mert nálunk csak babot tesznek bele, és egy kis tésztát szaggatnak hozzá, de a magyarok tejföllel készítik, és az nekem nagyon bejön. Dacára annak, hogy mifelénk ismeretlen. És persze pasta is szerepel az étlapon, húst viszont ritkán eszünk. Vörös húst sohasem, inkább csirkét és halat. Tengeri halat is találunk a szupermarketekben, de ha nem, akkor étteremben vacsorázunk.


– Pippónál, gondolom, az Andrássy úton.


– Ott bizony, Pippo Giambertone több mint harminc éve a barátom, még Frankfurtban ismertem meg, amikor ott futballoztam, ott is volt egy olasz étterme, most meg az Andrássy úton van az üzlete, nem messze a Kodály köröndtől. 


– Milyen tésztát vásárolnak, Barillát? Nem mintha reklámozni akarnám, csak a minap láttam egy filmet a YouTube-on, amelyben Roger Federer és Mikaela Shiffrin a Barillát népszerűsítette.


– Az igazság az, hogy a Barilla kommersz termék, mi inkább a De Ceccót vagy a Rummót vesszük, ezeket jobban szeretjük. Pesten is kaphatók. 




– És amikor nem Pippónál vacsoráznak?


– Akkor a Faustóba megyünk, szemben a Dohány utcai zsinagógával. Az talán a legjobb olasz étterem Pesten, de voltunk már az Akademia Italiában a Szent István téren, vagy a Pomodoróban, hivatalos nevén a Trattoria Pomo D’Oróban, az Arany János utcában. De Pippo a favorit.


– A magyaros éttermeket nem is ismerik? Az angol mondás szerint „When in Rome, do as the Romans do”, ennek nyilván a parafrázisa is igaz, átültetve a magyarokra. 


– Már hogyne ismernénk! Ma este például elvisszük Mariella unokaöccsét és a menyasszonyát vacsorázni, ők most itt vannak látogatóban Budapesten.


– És hová viszik a rokonokat?


– Hűvösvölgybe, Máriaremetére, a Náncsi nénihez! Nagyon szeretjük azt a helyet, kint a zöldben, rendszerint vasárnap járunk oda. Már ha nincs meccsem, de majdnem mindig van. No és járunk a Kakasba is, Kispestre.


– No persze, a nosztalgia... Mégiscsak a Honvéddal nyert bajnokságot 2017-ben...


– Meglehet, hiszen a Kakas ott van a Honvéd pályája, a Bozsik Stadion szomszédságában. Kispest, a Honvéd és Mr. Hemingway nélkül most biztos, hogy nem lennék az, aki vagyok. A klub és egykori tulajdonosa nélkül sohasem lettem volna sikeres Magyarországon. Nagyszerű időszak volt az az életemben…


– És ne legyünk álszerények, a Honvédéban is!


– Ez igaz, hiszen az utóbbi csaknem harminc évben kétszer volt dobogón a Honvéd, és mindkétszer velem. 2017-ben bajnokok voltunk, 2013-ban bronzérmesek. Az a 2012-től kis megszakítással 2017-ig terjedő időszak az életem felejthetetlen öt éve, és bízom benne, hogy a szurkolóknak is az marad. Nekem már csak azért is különösen kedves a Kispesten eltöltött idő, mert a nagypapám kedvenc csapata szintén a Honvéd volt, de az a Honvéd, amelyben Puskás, Kocsis, Bozsik és Czibor voltak a sztárok. Nagyon erős szakmai és érzelmi kapcsolat fűz össze engem a klubbal. Az olasz barátaim sokszor félig tréfásan megjegyzik, hogy azt látják rajtam, nekem jobban tetszik Magyarország, mint Olaszország, és az a helyzet, hogy ez nem is teljesen tréfa. 



Az ifjú Marco Rossi


– Nem is vitás, hogy a magyar futball jobban bánt önnel, mint az olasz.


– Itt, Magyarországon az emberek sokkal jobban szeretnek engem, mint Itáliában. Nem csupán a futballsikerek miatt, hanem emberileg is. És ez utóbbi még fontosabb is. Azt szoktam mondani, hogy Itália a szívem csücske, hiszen ott születtem, és büszke vagyok arra, hogy olasz vagyok, de Magyarország nélkül, ha nem jöttem volna ide, most semmilyen tekintetben nem tartanék itt. Nagyon is jól emlékszem azokra az időkre, mielőtt ide kerültem volna. Mennyit szenvedtem odahaza! Az életben mindenre emlékezni kell, a rosszra és a jóra is.


– Így hát tizenegy éve, amikor a Honvéd edzője lett, az élete gyökeresen megváltozott… 


– Mindenképpen. Megjegyzem, a családom támogatása nélkül sohasem vágtam volna bele a magyarországi kalandba.


– Könnyű döntés volt – veszi át a szót Mariella –, mert akkoriban Marco maga alatt volt, már-már depressziós, nem boldogult az olasz futballban, az a közeg nem értékelte, amit csinált. És tudtam, hogy sikerekre van szüksége. Ezért minden erőmmel azon voltam, hogy vágjunk bele, és menjünk Magyarországra.


– Kimondhatjuk, hogy életük legjobb döntése volt?


– Szakmai szempontból, labdarúgóedzőként feltétlenül. Most nincs semmi bajom, jó szerződésem van, szeretnek a szurkolók, az utóbbi három évből kétszer engem választottak meg az újságírók Magyarországon az év edzőjének, nemcsak a futballban, hanem úgy általában. De eleinte messze nem volt diadalmenet. Emlékszem, 2012 júniusában szerződtetett Mr. Hemingway, és utána hat hónapig nem láttam a gyerekeimet, nem tudtam megölelni Simonét és Gaiát, mert nem tudtam hazamenni látogatóba. Az rettenetes volt, majdnem belepusztultam, annyira hiányoztak. Még szerencse, hogy Mariella itt volt velem. Anyagilag ugyan nem álltam olyan biztos lábakon, mint most, spórolni kellett. Mr. Hemingway nem szórta a pénzt, de nem volt ezzel baj, mert ilyen egy jó üzletember, és ő remek üzletember volt, amit a Honvéd eredményei is bizonyítottak. 


– Emlékszik, hogy mit evett először Magyarországon?


– Tudja, mi már 2009-ben jártunk Budapesten, akkor látogatóba jöttünk Pippóhoz. Elmentünk egy magyaros étterembe, már meg nem mondom, melyikbe, és gulyáslevest ettünk. Nem mondtam, hogy odavagyok a levesekért? Nyaranta szeretem a hideg gyümölcslevest. A halászlé nem szerepel az étlapomon, olaszként csak a tengeri halat szeretem. A cordon bleu is bejön nekem, és mindenekelőtt a töltött káposzta! Tejföllel a tetején! Amikor a válogatottnál volt Dzsudzsák Balázs mindig hozott harminc-negyven tölteléket a nagymamája főztjéből. Hú, az nagyon finom! Legutóbb is vendégül látta a stábot és a játékostársakat, amikor a százkilencedik válogatottságára készült.



Marco Rossi családja körében


– A magyar borokról még nem beszéltünk…


– Ebédhez, vacsorához szoktam inni egy pohárral, lehetőség szerint vöröset. Jók a minőségi magyar borok, megállják a helyüket az olasz borokkal összehasonlítva. A Sauska pincészet vörösborai a kedvenceim, személyesen is ismerem Sauska Krisztiánt, aki nem is olyan messze lakik tőlünk. De azt is tudom, hogy Csányi Sándornak, az MLSZ elnökének is van borászata, ismerem a villányi borait, fantasztikusak. Remek a Telekije! És persze a tokaji borokat is ismerem – mondom, nagyszerűek a magyar borok, és ha egy olasz állítja ezt, annak hitelt kell adni.


– Egy összetevő már többször előkerült, méghozzá a tejföl. De nehogy azt higgye az olvasó, hogy Marco Rossi élete fenékig tejfel: árulja el, hogyan halad a magyar nyelvvel?


– Sajnos sehogy. A Covid idején belevágtunk Mariellával, járt hozzánk egy nyelvtanár, de aztán újra beindult az élet, felpörgött a futball, nem maradt időm a tanulásra, és mivel a magyar a világ talán legnehezebb nyelve, megrekedtem egy nem túlságosan magas szinten. Pedig nem vagyok egy antitalentum, tapasztalhatta, angolul, spanyolul jól beszélek, németül sem lehet eladni, most is spanyolul folyik közöttünk a beszélgetés. De a magyar eddig kifogott rajtam, és attól tartok, hogy ez már mindörökké így is marad. 

Kapcsolódó cikkek