Megújítottuk a dűlőinket, olyan tőkeszámmal, olyan fajták és úgy teremnek, ahogy megálmodtuk. Megépült a világszínvonalú feldolgozónk, megújult az arculatunk. Az alapozó munka harminc évbe telt, de visszatekintve csodálatos harminc év volt - mondja ifjabb Vida Péter, szekszárdi borász.

Mostanában mintha inkább te lennél a borászat „arca”. Mindig is így tervezted?

Menő volt, hogy gyerekként venyigehordásból tudtam előteremteni a zsebpénzt, de az kevésbé, hogy apa nagyon keveset volt otthon. Ráadásul sosem éreztem, hogy fölvetne bennünket a pénz,

a szüleim sem erőltették, hogy a borászattal foglalkozzunk, szóval nem is ebben terveztem a jövőmet.

1998-ban érettségiztem, utána Székesfehérvárra jártam főiskolára, idegenforgalom és szálloda szakon, van is egy szenzációs igazolt gyakorlatom recepciósként a Gellértben, de utána még szerettem volna tanulni valamit, így kerültem Pécsre, angol nyelvű közgáz MSc-képzésre. Utána az első munkahelyem Dublinban volt, a Jurys Doyle-nál, ahol éppen akkor vágtak bele egy képzési programba, amellyel a saját jövőbeli vezetőiket akarták kinevelni, frissen végzett egyetemistákból. A cég a szállodaiparban érdekelt, de minden, a programban részt vevő fiatal az összes osztályt és alosztályt végigjárta, hogy teljes képet kapjon az angolszász cégkultúrából. Dolgoztam marketingosztályon, voltam telefonos a recepción, és kellett vendégéjszakákat értékesítenem, szóval eléggé beleláttam a dolgokba.

A sors fintora, hogy mire átláttam az egészet, úgy döntöttem, hazaköltözöm Magyarországra.

Itthon a McCann Ericksonnál vállaltam munkát, dolgoztam az Opel és a Tesco stratégiájának kialakításán, de 2010-ben minden együtt állt, hogy hazajöjjek Szekszárdra. Besokalltam a multis közegtől, a szüleim pedig mintha egy kicsit elfáradtak volna a mindennapokban. Legalábbis én így éreztem.

Mi a szereped a birtokon?

Én vagyok a masiniszta itthon! Váltom a sínt a vonat alatt, mondom, hogy merre menjünk, de ez egy családi borászat, úgyhogy állni kell a válogatóasztal mellett is, amikor bejön a szőlő, meg takarítani kell a borkóstolásra szolgáló termet, alkudozni a palackok árára, és persze meg is kell tartani a borkóstolókat. Édesapám válláról igyekeztünk levenni minden terhet, ami idegesítette, vagy amit nem szeretett, így megmaradhatott annál, amit a legjobban szeret, ez pedig a szőlő. Úgyis 80 százalékban ott dől el, hogy a végén mi jön ki a csövön, vagyis még mindig az övé a legfontosabb pozíció a birtokon. A húgom pedig átvette a pince borászati irányítását, a kész borok az ő keze munkáját dicsérik.

Van ebben valami sorsszerű, nem?

Főleg, hogy mindketten más pályára készültünk, és mindketten angol nyelvű közgazdasági diplomát szereztünk Pécsen. A másik húgomat csak azért nem említettem eddig, mert ő egyrészt jogász, másrészt nem dolgozik a borászatban. Legalábbis még nem húztuk be a csőbe.

Milyen volt Szekszárdon gyerekeskedni?

Érdekes módon sokkal inkább foglalkoztat a nosztalgia helyett az, hogy milyen ma gyereket nevelni Szekszárdon. A feleségemmel Budapesten ismerkedtünk meg, a lányunk születésekor költöztünk Szekszárdra. Előtte ő Zürichben élt, én pedig egy ideig Dublinban, egy kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz ezek után Szekszárdon, de pozitívan csalódtam. Igaz, moderáltabbak a programlehetőségek, nem tudok minden este más színházba menni, de a gyereknevelés szempontjából ideális. Minden közel van, sokkal több időt tudunk együtt tölteni. Ami a borászatot illeti, én úgy nőttem fel, hogy az egyik évben szőlőt telepítettünk, a másik évben pincét fúrtunk. Mindig minden fillérnek megvolt a helye, hová kell visszaforgatni, így nyugodtan mondhatom, hogy nem befektetési borászat vagyunk. Ez az organikus növekedés lassú, megfontolt.

Amikor 2010-ben hazajöttél, mi volt a feladatod?

Eleinte naivan azt hittem, majd csinálhatom a kis dolgaimat, amikhez értek és amikről papírom van, de gyorsan be kellett látnom, hogy egy családi cégnél nem így mennek a dolgok. Bár én és Zsuzsi, a főborász
húgom is megcsináltuk a Soósban a  borászati képzést, de én már idő híján nem tudtam szakmai gyakorlatra menni, ezért a kupaktanács úgy döntött, hogy Zsuzsi megy. Le is húzott egy szüretet az Etyeki Kúriánál és egy másikat Új-Zélandon, mindezt egy év alatt, hogy időt spóroljunk, aztán 2020-ban hazatért, és egyből jött a Covid.

Ez hogyan érintett titeket?

Miután az értékesítésünk nagy része a gasztronómiában történt, kifejezetten rosszul. Ekkora birtokmérettel és lokációkkal eleve erre voltunk predesztinálva, nem tudtunk és nem is akartunk a nagyobb borászatok költséghatékonyságával versenyezni. Egy év alatt teljesen át kellett gondolnunk a dolgokat, a borok jelentős részét átcsoportosítva a hipermarketek polcaira, nyilván más címke alatt, ez lett a „mindennapok mesés borai” borcsalád és a tündéres címkék, ahol a Vida Péter név csak apró betűvel szerepel a hátcímkén. Azért döntöttünk így, hogy ne erodáljuk a márkát. De miután a hiperekben az árrés is más, ez csak arra volt jó, hogy kiürült a pince és el tudtuk kezdeni a következő szüretet. Szerencsére a gasztro jelentős része visszajött, és közben nem kellett elküldenünk az embereket sem.

Szerinted miről szól, vagy miről kellene, hogy szóljon a Szekszárdi borvidék?

Ha csatába megyünk, akkor a páncélos vitézek zászlajára kékfrankos, kadarka és bikavér van hímezve.

Az éghajlatváltozás nem kényszeríthet titeket a tervek megváltoztatására?

Azt gondolom – talán naivan –, hogy a kékfrankos jó válasz lehet a globális felmelegedésre. Persze ehhez
kellenek a sortakarók, a csonkázás mikéntje, a jó lombmenedzsment, a precízen megválasztott szüreti
időpont, netán a többszöri szüret és a dűlők fekvése is.

És persze az új feldolgozó…

A pályázat meghirdetésétől kezdve öt év telt el, mire elkészült, többször újra kellett gombolni a kabátot út közben, de megérte! Az új feldolgozó teljes egészében erre a birtokméretre lett kalibrálva, figyelembe véve a parcelláink eltérő érési időpontjait is, vagyis most ideális helyzetben vagyunk, és nem is nagyon tervezünk további méretnövekedést. Persze ha egy jó fekvésű dűlőben felkínálnának egy szomszédos parcellát, biztosan nehezen mondanánk nemet, de lényegi bővülést nem tervezünk. A jelenlegi 120–150 ezer palackkal egy márkát jól fel lehet építeni, és egy család még kézben tudja tartani az irányítást.

A Decanter szaklap után mintha a nagyvilág is felfigyelt volna a kadarkátokra.

Éppen azért, mert apa hite a kadarkában, mint fajtában kezd beérni – gondoljunk csak az egymást követő
két 95 pontra a Decanter magazinban, amit a Bonsai kadarka elért –, fontos lenne árban is oda pozicionálni ezt a bort, ahová a minősége alapján méltán tartozik. Ha mi nem mondjuk ki, hogy ez csúcskategória, akkor más miért gondolná ezt róla? Viszont nem akarjuk szimplán matematikai alapon máról holnapra a duplájára emelni az árát, úgyhogy azt mondtuk,

mostantól a Bonsai öregtőkés kadarka csak a kimagasló évjáratokban készül majd, akárcsak a La Vida csúcsborunk.

Ezt az is lehetővé tette, hogy az új kadarkatelepítéseink mostanra beértek, vagyis önállóan is meg tudjuk mutatni a végeredményt. Így, ha az évjárat megengedi, akkor minden évben lesz egy alapkadarkánk Petit Bonsai néven, mivel a Bonsai alapanyagát adó öreg ültetvényről szelektáltuk hozzá a klónokat. A nem kimagasló években ebben a kadarkában benne lesz a Bonsai-alapanyag is, a csúcsévjáratokban önállóan fogjuk megmutatni a Bonsait – Szekszárd emblematikus alapkőzete a lösz, amely nálatok egy bor nevében is visszaköszön.

Fontosnak tartjuk az alapkőzetet és az azon kialakult talajtípusokat is, állandóan beszélünk róla, mégis azon kaptuk magunkat, hogy nincs igazi szerepe a kommunikációnkban. Ezért született meg a Lösz, hogy egy fontos és eddig hiányzó üzenetet fogalmazzunk meg. A löszön termett borok, bárhol a világon, Oregontól a Rhône völgyéig, az ausztriai Wagramtól Új-Zélandig ugyanazt a kedves, ámde elegáns, selymes tanninú
és gyümölcsös stílust képviselik. Szekszárdon ugyanez a helyzet.

Milyen érzés az Év Bortermelőjének választott édesapától (2011) átvenni a kormányt?

Érzem a felelősséget. Szekszárd zárt közösség, ahol nagyon is számít, hány generáció óta élnek az ember ősei a településen. Mi kilógunk a sorból, nem vagyunk „tükék”, ahogy a helyiek mondják, hiszen édesapám Csornán született. A nagyapám pénzügyőr volt, ide helyezték, apum általános iskolába járt, amikor ide költöztek. Ő vette az első szőlőt is, még a hatvanas években, hogy a munka szeretetére tanítsa a gyerekeit. Ezzel, talán tudtán kívül, hozzájárult, hogy a szekszárdi közösség is befogadja őket, hiszen nem lehet teljes értékű szekszárdi polgár, akinek nincs egy kis szőlője, amit hétvégenként megművel. Ebbe nőttem fel, így nem is érzem tehernek a dolgot.

Mik a stratégiai céljaitok?

A csúcsra kell törekednünk, nem csak a borvidéken, hanem országos szinten is. Ha ez nem sikerül, akkor a birtok jövője is kétségessé válik.

Mit gondolsz, sikerült?

Nekünk azt kell megugrani a húgommal, hogy képesek vagyunk ezt a birtokot sikeresen továbbvinni. Mindig menni kell előre, mindig vannak változások. Nem hiszem, hogy bármikor is megérkezhetnénk bárhová. Úton vagyunk, ez talán a helyes megfogalmazás.