Itt vagyunk a Várfok Galériában, jómagam négy nap leforgása alatt másodszor, mert egyszer nem elég megnézni Korniss Péter, az első Kossuth-díjas fotográfus Hosszú úton – Szék 1967–2022 című, több mint fél évszázadot felölelő kiállítását, amelyből még ebben a hónapban különleges fotóalbum is megjelenik. A Nemzet Művésze lenyűgöző fotósorozatának egyik fő témája a széki táncház. Az újságírónak, aki még nem járt ebben a Kolozsvártól hatvan kilométerre fekvő mezőségi zsákfaluban, felsejlik tovatűnt ifjúkora, a hetvenes évek táncházmozgalma.
– 1972–73 környékén, amikor másodikosok, harmadikosok voltunk a József Attila Gimnáziumban, minden szombaton a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban roptuk a legényest. Miközben Sebő Ferenc és Halmos Béla húzta a talpalávalót. A Muzsikás együttes…
– Állj, állj! A Muzsikás így állt föl: Sipos Misi, Hamar Dani, Éri Pityu, azaz Péter, és Porteleki Laci. Jaj, bocsánat, az elején a kis Csoóri, Csoóri Sándor költő fia is a zenekarban játszott, alapító tag volt. Az első magyarországi táncházban különben tényleg Sebő és Halmos muzsikáltak, méghozzá az Andrássy úti Írók boltja mellett. Aztán a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban bontakozott ki a mozgalom, miután a Jókai térről átköltöztek oda, az FMH-ba. Stoller Antal, Lelkes Lajos és Foltin Jolán voltak az „apostolok”, ők valamennyien Novák „Tata” táncosai voltak, Jolán pedig a felesége. Amúgy őket is Tata vitte el Székre, ahogy engem is először 1967-ben, és aztán kitalálták, hogy Budapesten is kellene valami hasonlót csinálni. Az első plakát, meghívó így is szólt: Táncház, mint Széken. Széki muzsika és széki táncrend.
Novák Tata fotója Korniss Péterről Széken
– Mi alkotta a széki táncrendet? Már kezdem elfelejteni, hiszen lassan ötven éve, hogy gimnazista voltam. A palatkaira emlékszem…
– Nem, nem, Palatka másik falu. A széki táncrendben volt lassú magyar, csárdás, négyes, volt legényes is, amit valójában tempónak hívtak, továbbá a porka, és a hétlépés…
– Gondolom, nem csak ropták, ettek is valamit Széken…
– Persze hogy ettünk, és még milyen jókat! De azt előrebocsátom, hogy aki remekül főz a családban, az Edit, a feleségem. Mi kolozsváriak vagyunk, és a nejem sokat tanult az édesanyámtól, így abszolút otthon van az erdélyi konyha rejtelmeiben. Puliszka, töltike, vineta…
Vineta
– Milyen ételekre emlékszik Erdélyből?
– Nem nagyon kell emlékeznem, mert a feleségem most is elkészíti ezeket a finomságokat. Puliszkát, csorbaleveseket, tőtikét…
– Micsodát?
– Töltikét, amit mi csak tőtikének mondunk. Az tulajdonképpen töltött káposzta, de szőlő- vagy karalábélevélbe töltött, fűszerezett darált hússal. A tőtikét olyankor készítik, amikor a hordóban már nincs savanyú káposzta, mert elfogyott, a frissre pedig még egy darabig várni kell. A kolozsvári vagy a széki háziasszony ilyenkor sem jön zavarba. Egyébként puliszkában is profi a feleségem, legyen az tejes vagy juhtúrós puliszka, ami valójában univerzális köret, a pörkölttől a borsos tokányig mindenhez lehet mellékelni.
– Mintha a Kisgörgényből, a Nyárád mentéről származó, sajnos már évtizedek óta az égi konyhában tüsténkedő nagymamámat hallanám…
– Hát a Nyárád mente már Székelyföld, Marosvásárhelytől nem messze. De mi még Széken vagyunk! No de a vinetáról hallott már?
– Vineta? Valami rémlik…
– A vinetának Magyarországon padlizsán a neve, de én ezt a szót nem használom. Különben vinétének is mondják románosan. Más a szóhasználat arrafelé, én például a süteményre is azt mondom, hogy tészta, ahogy természetesen a székiek is. Ötvennyolc éve vagyunk házasok, de a feleségem még mindig nem fogadja el. Mondom neki, hogy kérek még egy kis tésztát, erre ő széttárja a karját, hogy tészta az nincs, csak sütemény. De hát én a süteményre gondoltam!
– Ha már tészta, hová rakják be, amikor meg akarják sütni? Kíváncsi vagyok…
– Most vizsgáztat? Hát természetesen a lerbe! Mert a sütő Erdélyben ler. Én is így hívom. Persze az erdélyi tájnyelv nem teljesen fertőzött meg, a répára például nem mondom, hogy murok, jóllehet ismerem a szót.
Ordás lepény
– Ahogy elnézem ezeket a gyönyörű fotókat itt a Várfok Galériában, nem egy esküvőt örökített meg. Általában a lakodalmakban mi volt a menü?
– Az ünnepi asztal, és így a lagzi is, elképzelhetetlen töltött káposzta nélkül. Azzal tisztelik meg a vendégeket. Rendes töltött káposzta, olyan, mint nálunk, csak kisebbek a gombócok, hosszúkásra vannak becsomagolva káposztalevélbe. Hadd mondjam el, mennyire elmaradhatatlan, már-már ikonikus széki étel a töltött káposzta. A kiállításom megnyitójára elhívtam a keresztlányomat és családját Székről. Balogh Márton komám lányáról, kicsi Mariról beszélek, a keresztlányomról, és természetesen Márton is itt volt a Várfok Galériában, meg kicsi Mari férje is. Képzelje, kicsi Mari hozott egy nagy doboz töltött káposztát kóstolónak otthonról. Ennyire fontos étel ott a töltött káposzta. És persze hozott egy doboz tésztát is, aminek a nagy részét megosztottam a galéria munkatársaival, de töredelmesen bevallom, hogy a töltött káposztát otthon ettük meg a feleségemmel. Abból más nem kapott…
A széki szilvapálinkának nincs párja
– Italt nem hoztak?
– Jaj, ki ne felejtsem a széki pálinkát, aminek nincs párja! Azt nem tudom, hogy világhírű-e, de hogy Erdély-szerte mindenhol ismerik, az biztos. Csakis szilvából főzik, ahogy ezen a fotón is látható, Nagy Pista pálinkafőzdéjében. Pista már nagyon komolyan veszi, nemcsak úgy lefőzi, mint régen, hanem már címkét is ragaszt az üvegre, igazi márka lett a pálinkájából. Hadd dicsekedjek, attól kezdve, hogy keresztapa lettem 1974-ben, minden évben kapok Márton komáméktól egy üveg széki szilvapálinkát. Minimum egy üveggel.
– És meg is issza?
– Meg én! Hajjaj! Nem vagyok boros, de a pálinkát nagyon szeretem, mondhatni, azon szocializálódtam.
Széken nem lehet elkerülni a pálinkát, de én nem is akarom. Ettől a pálinkától nem fájdul meg az ember feje, de azért jól be lehet rúgni tőle!
Rózsi, a tehénpásztor
– És ez a hölgy kicsoda a fenti fotón?
– Ő Rózsi, a tehénpásztor. Sallai András teheneit őrzi, András a patron, ahogy Széken mondják, vagyis a gazda. Régen szinte minden háznál volt tehén, de ma már nincs. És persze géppel fejnek, András mondta is nekem, fogalma sincs, hogyan fejte a tehenet annak idején kézzel, ma már erre képtelen volna. András teheneit reggel egy testvérpár hajtja ki a legelőre, Rózsi és Márton, a testvére, és ők is terelik vissza esténként. Most jut eszembe, ez az első olyan kiállításom, amelyen csak színes képek vannak. Már a hetvenes években is fotóztam színes filmre. 1967-ben kezdtem, akkor vitt el Novák Tata Székre. Apropó, a Magyar Konyhának Tatát kellene megszólaltatnia, na, ő aztán fantasztikus szakács! Még 92 évesen is. Ő is itt volt a kiállításom megnyitóján. Elmondta a születésnapi tévéműsorban, mert most töltötte be a kilencvenkettőt, hogy ha még egyszer születne, szakács lenne.
– Akkor mi lenne a magyar táncművészettel?
– Az lenne az első élete, a szakácsos pedig a következő.
– Kicsi Mari már szóba került az imént, elmesélné az ő történetét?
– 1967-ben jártam először Széken, azóta gyakorlatilag egyetlen évet sem hagytam ki, talán a Covid időszakát leszámítva. 1971-ben elvittek egy lakodalomba, és ott ismertem meg ezt a fiatal párt, Balogh Mártont és Boldizsár Marit. Ez itt Mari és Márton bekeretezett rozmaringpártája, 52 évvel ezelőttről, és az akkor készült fénykép az ifjú párról, amit nem én fotóztam. Akkor elkezdődött egy barátság, a feleségem is jött velem. Ő táncos volt Novák Tatánál, a fél világot bejárták. Szóval, kialakult egy barátság, elhoztuk őket Budapestre, levittük őket a Balatonra. Aztán 1974-ben megszületett az első gyermekük, kicsi Mari, és minket kértek fel keresztszülőknek. Ez egy nagyon erős, máig tartó kapcsolat. Mari mindig azt mondta, egy család vagyunk. A minap a megnyitón is itt voltak, az én Márton komám, aztán kicsi Mari és a húga, kicsi Zsuzsi itt volt. Mari sajnos nem, ő másfél éve meghalt.
– Kicsi Mari, kicsi Zsuzsi… Mindenki kicsi?
– Képzelje, a kilencvenes években volt nekem egy Péter nevű asszisztensem, akit vittem magammal Székre is, és őt is elkezdték kicsi Péternek szólítani, máig rajta ragadt… De vissza a történetemhez. Színes képeket először öt éve állítottam ki, a Nemzeti Galériában, azon a megnyitón még Boldizsár Mari is ott volt. És ez a kép, a húszéves Mariról, amit most itt is lát, ott és akkor is ki volt állítva. Mari csodaszép ruhában, a nyakán gyöngykalárissal, kapára támaszkodva. Többen is megkérdezték tőlem, ezt a ruhát és a kalárist csak a fotó kedvéért vette fel, ugye? Már teljesen zavarban voltam, odamentem Marihoz, és megkérdeztem tőle, miért kapált így, gyöngysorral a nyakán. Elmosolyodott, és csak ennyit mondott: „Komám, ez nagyon egyszerű! Fiatalok voltunk, szépek akartunk lenni!”
Mari gyöngysorban
– Szép is lett, de még mennyire!
– Ki tudta akkor, hogy… Az a legszomorúbb az egészben, hogy a járvány miatt még a temetésére sem tudtunk elmenni. Széken vészhelyzet, szükségállapot volt, lezárták a falut. Két magyar falut zártak le, Tordaszentlászlót és Széket.
– Látom, készített maszkos fotókat is.
– Ez a fotó például a táncházban készült, a felszegi táncházban, ahonnan az egész táncházmozgalom elindult. Szék három részből áll, Felszegből, Forrószegből, Csipkeszegből. Márton komámék forrószegiek, de ez a felszegi táncház, ahol Dobos Károly volt a prímás. Manapság pedig Pali Marci a leghíresebb. Széken nagyon megbecsülték a cigányzenészeket. És itt van ez a régi kép, 1973-ból, na látja, itt már volt villany.
Petróleumlámpa, milyen szép a lángja
– Miért, amikor 1967-ben először járt Széken, még nem volt?
– Nem bizony. Látja azt a másik fotót, a petróleumlámpával? Na, azzal világítottak. Itt, a forrószegi fonóban is, ami ezen a fotón látható.
Fonó
– Ha egy kívülállónak el kéne magyarázni, hogy mi az a dokumentarista fotózás, akkor az illetőt elhoznám ide, a Várfok Galériába.
– Ez valóban kordokumentum. Nagy élmény volt, mármint nekem, ezt fényképezni. Szóval, a fonó. A fonó valójában közösségi tér volt. Ott kapcsolatok, barátságok, szerelmek szövődtek. A lányok a kelengyéjüket ott készítették. Aztán szétdobálták a székeket, a guzsalyt, és elkezdtek játszani. Nem táncolni, hanem játszani. A fonás valójában csak ürügy volt, a keretet szolgáltatta. Ahogy a kocsma is. Ahová nem berúgni jártak az emberek, hanem barátkozni, beszélgetni. Éppen ezért fájdalmas, hogy manapság már csak egyetlen kocsmája van a valaha nyolcezres, ma már csak 2200 lelket számláló falunak.
– Ez a kocsma, ezen a 2022-es felvételen akárhol lehetne. Nincs benne semmi speciálisan széki.
– Hát ez az. Széket is bedarálta a globalizáció. De ezen nem szabad keseregni. Változik a világ, és vele mi is változunk.
– Tudja, hogy a múlt havi számunkban Lajos Marival készült interjú? Ezt csak azért említem…
– Ne is mondja, Mari az én Hemző Karcsi barátomnak az özvegye, nagyon jól ismerem. Karcsi és Farkas Jóska volt a két legrégibb pesti barátom, mindketten zseniális fotósok voltak. Farkas Tamás fia pedig a keresztfiam. Látja, van egy keresztfiam Budapesten és egy keresztlányom Széken. Ezzel is csak oda akarok kilyukadni, hogy nem a távolság számít, hanem a kötődés.
Cikkünk 2023. tavaszán jelent meg a Magyar Konyha magazinban.
