Jaj, a vadasbarna nyúl! Amúgy persze nyúl vadasan – kedvencem – de a történet valami egész másról mesél. Nem is értem, hogy jön ide a vadasan készített nyúl. Persze úgy, hogy – akár zsemlegombóccal, akár makarónival – imádjuk!

Mindig is voltak nyulaink. Négy-öt anyanyúl és velük a kicsinyeik. Amikor aztán a gyerekek már kamaszodtak, külön ketrecbe kerültek, ott aztán szép süldő nyulakká nőttek, növekedtek egészen addig… Nos, hát nem kertelek, egészen addig, míg a konyhára nem kerültek. Gyerekkoromban annyi zöldet szedtem nekik, hogy lelkifurdalás nélkül töröltem ki a tányéromat a nyúlpaprikás után. De a legjobban a vadast szerettem. Az pedig köztudomású, hogy nyúlból a legfinomabb.

Még olyan kicsi voltam, hogy elfértem apám biciklijén a vázon, amikor egy új anyanyulat mentünk venni. Nyár volt. Délután. Apámmal karikáztunk ki a telepre. Elöl ültem a biciklin, és olyan boldog voltam, amilyen csak egy kislány lehet, aki tömött bajszos jókedvű apjával mehet anyanyúlért. Izzadt kézzel szorongattam a kormányt. Apám beleszuszogott a hajamba, néztem, hogy szaladnak el mellettünk az eperfák. Hallgattam. Apám lassan beszélt, mintha csak magának mondaná. Milyen szép a kukorica, látod, a Jakusék már kaszáltak, hány boglyát raktak, meg tudod számolni? Aztán milyen anyát hozzunk, a fehér az kényes, talán egy vadasbarnát. Jól ülsz, gyerekem?

Az árnyékok már megnyúltak, és én soha nem ültem jobban. Mohón szívtam magamba a ritka délutánt, benne apámat, a hangját, férfias dohányszagát, a poros eperfákat, a bicikli kattogó küllőinek hangját, szinte el is felejtettem, amiért indultunk, a nyulat. De ott volt, és kiválasztottuk. Én fehérnek jobban örültem volna, de apám azt mondta, ennek kisnyulai lesznek és a vadasbarna az nem olyan kényes.

Már alkonyatba hajlott a délután, visszaindultunk. A lekaszált rét fölött nyáresti ködök ültek, egy gondosan összekötözött, mély szatyorban lapult az anyanyúl. Megint lesznek kisnyulaink, gondoltam. Apámnak jókedve volt, dúdolgatott, amikor egyszer csak furcsa zötykölődést éreztem, mintha macskaköveken gurulnánk. Leszálltunk, apám megnézte a gumikat. Hát ez kilyukadt, mondta. Jaj, de jó! guggoltam a kerék mellé, ennyi kalandról nem is álmodtam. Apám nyergére fordította a biciklit, fogtam a csavarokat, tartottam a belsőt, ő meggyújtotta a sallert, a folt megragadt, visszarakta a kereket, rendben volt minden. Másztam az árokba, ahová a szatyrot tettem, a nyúllal. Jaj, a vadasbarna anya! Jaj! Üres volt a szatyor. Kucorogtam az árok mélyén, nem volt erőm visszamászni. Apám hangját hallom. Ne sirasd már! A vadasbarna elél a mezőn, a kisnyulai meg vadnyulak lesznek. Szabadok. Fölsegített a vázra, fölém hajolt megint, tekerte a kilométereket.

Emlékszem, mintha ma lett volna. Arcomon a könnyeket hűvösre szárította a sebesség, szorítottam a kormányt, kezemmel hozzáértem a szép férfikézhez, szívtam az ismerős dohányszagot, a fejemet finoman odanyomtam apám erős mellkasának.

Egyetlen vágyam volt. Hogy soha ne érjen véget az eperfák szegélyezte, poros kocsiúton a mi utazásunk.

Hozzávalók

Egy konyhakész, feldarabolt nyúl. Ha vidéki ismerőstől kapok vagy veszek nyulat, akkor kivéve a belsőséget és bordarészt – minden húst: combokat, gerincet, cafrangokat – a vadasba teszek.

Vagy nyúlcombokat veszek. Mondjuk négyet.

1 vöröshagyma, 3-4 gerezd fokhagyma, 2-3 babérlevél, kevés kakukkfű, só, bors, néhány korty fehérbor, 4 sárgarépa, 2 fehérrépa, 1 karalábé, kis darab zeller, 2 dl tejföl, 2-3 kanál mustár, pici cukor, almaecet, ghivaj, olívaolaj.

Így csinálom

A sózott, borsozott húsokat ghivajon vagy olivaolajon mindkét oldalukon megkapatom, közben néhány korty fehérbort öntök a serpenyőbe. Ha kész, a karikára és kockára vágott zöldségekkel, hagymával, fokhagymával, babérlevéllel, kakukkfűvel a húsokat lábasba teszem, felöntöm vízzel, épp, hogy ellepje. Lassú tűzön fő, kb. egy óra hosszat. A vége felé egy evőkanál almaecetet öntök hozzá.

Kiszedem a húsokat, valamennyi lét leöntök, a zöldségeket a maradékkal összeturmixolom a lábosban botmixerrel. De lehet külön, turmixgépben (többet kell mosogatni). Elkészítem a szószt: tejfölt, mustárt, pici cukrot keverek a pépesített zöldségekhez, eldolgozom, kóstolom – finom lett.

Játszhatsz

A húst én mindig beleteszem a vadasszószba, onnan halásszuk ki. De láttam már húsra mert szószt, lehet, így elegánsabb. Zsemlegombóccal az igazi, mi majdnem mindig makarónival vagy spagettivel fogyasztjuk (lusta a szakács) így sem marad belőle.

Intelem

A szósz savanyításához néha nem elég az almaecet. Ilyenkor belefacsarok egy vagy két citromot. Még nem mondták, hogy ehetetlen.