A dal száll, a szó elszáll, ezért inkább leírom mindazt, amiről Caramellel a Menza Étterem asztalánál beszélgettünk.

– Kérhetek egy kávét és egy édesítőt?

– Fogyókúrázik?

– Nem, de nem ártana, szívesen lennék tizenöt-húsz kilóval könnyebb, mert nem érzem így jól magam. Fáradékony vagyok, igaz, a munkatempó sem tesz jót a súlyomnak, hajnalig dolgozom, új albumot készítek, korán kelek és összevissza eszem.

– Húsz éve van a pályán, ez gombócból is sok...

– Idén már 21 éve.

– Repül az idő. Pedig szinte most énekelte el a Szállok a dallal című slágerét. Ilyen öregek vagyunk?

– Csak én.

– Ha már szárnyalás, repüljünk vissza egészen a gyermekkora helyszínére, az ottani lakás konyhájába. Milyen volt?

– Rendben, akkor irány Törökszentmiklós és a cigánytelep, ahol nevelkedtem. A telepen élt egy szobafestő-mázoló, becenevén Hasznos. Mifelénk mindenki becenéven futott. Nekem is volt – ne kérdezze, miért, de Subik névre hallgattam. Nos, egy nap megjelent Hasznos, és gyönyörűen kifestette a konyhánkat: gombákat és törpöket pingált a falra, így amikor átléptem a küszöböt, rögtön egy mesevilágban találtam magam. Ezt vizuálisan megfejelte a klasszikus, piros sarokülő a konyhában, aminek az ülései alatt rafinált tárolók nyelték el a cekkereket, nejlonszatyrokat és egyebeket. Anyámnak a mai napig megvan a konyhaszekrény egyik fő darabja, amit gyerekkoromban vettünk afféle nagy beruházásként, benne kenyér- és fűszertárolóval.

– Milyen reggelikre emlékszik?

– Ha ráérősen ettünk, akkor tojás, bundás kenyér, kakaó került az asztalra. Ha rohantunk a suliba, kaptam egy kis zsebpénzt, amiből a helyi pékségben óriás croissant-t vettem, belül lekvárral, kívül csokiba mártva. A B menüm pedig friss zsömle volt párizsival, literes Pepsivel, ilyenkor úgy éreztem, én vagyok az élet császára. Érdekes, hogy 43 éves vagyok, de a zsemle-párizsi annyira becsípődött, hogy nem nagyon tudok annál jobb reggelit ma sem. A minap az autóban ültem, és egy piros lámpánál megláttam egy dekoratív, kosztümös nőt, amint önfeledten párizsit falt, majd megnyugodtam, hogy ezzel a passziómmal nem vagyok egyedül.

– Korábbi nyilatkozatai szerint meglehetősen szegények voltak. Ezek szerint nem annyira, hogy éhezniük kelljen?

– De, volt ebben éhezés is, a szűkebb napokon csak cukros vizes kenyér, illetve zsíros kenyér jutott. Amikor pedig tellett ételre, sok főzeléket ettünk. Apám a zöldbab nagy rajongója volt, így ez minden formában került az asztalra, vasárnap pedig jöttek a klasszikusok: rántott hús, krumpli. Érdekes, hogy nem nagyon ettünk rizst, akkoriban nem volt divatja, csupán rizses húsként emlékszem rá. Ez most azért szembeötlő, mert a feleségemmel, aki ázsiai, ezt a hiányosságot az utóbbi időben volt alkalmam pótolni.

– Akkor levest is sokat eszik...

– Gyerekként is sokat ettem. Anyám mindig mondta, „Ferikém, mi leveses család vagyunk”, ki is maxolta a műfajt. Ettünk húslevest, palóclevest, lebbencslevest, pirított levest. Utóbbiba bármilyen tészta kerülhetett, lepirítva. Nálunk az ételek egyébként kicsit romásan, azaz lecsósabban készültek. A pörkölt is lecsós volt, annak pedig a nagynéném volt a királynője. Az volt a szokás a telepen, hogy ebédeltünk egyet otthon, majd átmentünk a nagynénémhez és ott is ebédeltünk, ők pedig azon nyomban viszonozták a vendégeskedést, és ha már ott jártak, megebédeltek nálunk. Olyan tehát nincs, hogy elmész egy roma családhoz, és nem eszel. Ott kötelező enni, de ezt nem éreztem nagy tehernek.

– Létezik roma konyha?

– Az biztos, hogy a roma konyha mindig egy kicsit az adott ország konyhája, tehát mi a helyi sajátosságokat gondoljuk tovább. Egy csirkepörkölt nem teljesen olyan, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hanem csípősebb, zsírosabb, lecsósabb.

– A Menza étteremben ülünk, emlékezzünk meg a menzás ételekről is.

– Imádtam, de az iskolai menza rendszere számomra kiismerhetetlen volt. Nem értettem, milyen napok azok, amikor leves helyett ivólé van, főétel helyett pedig bukta, mert voltsk ilyer napok. Az ivólé eleve megfejthetetlen műfaj számomra. Máig nincs meg, hogy miből készült. Mintha lett volna benne kompótlé, de közben sűrű volt, talán a gyümölcsvelőtől... Azóta sem találkoztam ilyesmivel. Emellett szerettem a piskótakockát csokiöntettel, miként azokat a napokat is, amikor főtt marha, meggyszósz, krumpli volt soron, talán itt szerettem meg az édes és a sós ízek keveredését. Egy szó, mint száz, nekem bejött a szétfőtt, ízetlen menzakoszt, talán azért, mert otthon túl karakteresen, csípősen, fűszeresen ettünk, a menza határozottan felüdülés volt az emésztőrendszeremnek.

– Amikor már meg tudott engedni magának egy-egy éttermi élményt, hova járt enni?

– Az első nemzeti konyha, amelyet megismertem, a francia volt, azután az ázsiai. A feleségemmel hosszú időn át minden hétvégén a Jegenye utcába mentünk enni, méghozzá a kínai negyedbe. Persze ezektől az ételektől is be lehet sokallni egy idő után. Most a rántotthús-korszakomat élem, de azt hiszem, ez egyfajta ellenreakció.

– Szilvi, a felesége milyen ételeket főz?

– Többfélét mindennap, és mindent jól csinál, sajnos. A sütiket is, a kedvencem most a vegán babkája szamócával, a konyhája számomra kész veszélyzóna!

– Min dolgozik mostanában, van-e nagykoncert a láthatáron?

– A decemberi Aréna-koncertemre készülök, most is egy olyan megbeszélésre rohanok mindjárt, ahol a látványtervekről lesz szó. Emellett új albumot készítek, időszerű is: három éve nem jelentkeztem ilyennel, és ez most egy új korszakomat mutatja be. Szeretem a korszakaimat nem egy dalba, hanem albumba sűríteni. Több dologról énekelhetek ilyenkor, társadalmi kérdésekről, a változásaimról, a világnézetemről. A személyiségemnek több árnyalatát mutathatom meg még akkor is, ha nagyon kiüresedett a világ és a popzenefogyasztás is meglehetősen felszínessé vált.

– Két kisgyerek mellett mennyire van ideje alkotni?

– Inkább csak éjszakánként, amikor elcsendesül körülöttem minden.

– A gyerekek örökölték a muzikalitását?

– Miron, a kisfiam két és fél éves, a lányom, Szofi tízéves múlt, és mindketten örökölték. Ha Miron meghall egy érzelmes dalt, elsírja magát. Nem engedi például, hogy énekeljek a jelenlétében, mert könnybe lábad a szeme, lekonyul a szája, meghatódik, sok neki ez az érzelmi hullámvasút. Ha pedig a tévében meglát egy érzelmesebb betétdalt, el kell kapcsolni, mert romokban hever. Ilyenkor nyúlunk a hangszerekhez, a gitárhoz meg a zongorához, amiről alig lehet lefejteni a gyerekeimet. Ettől félek is, nem szeretném ugyanis, ha a ők is zenészek, hovatovább ismert zenészek lennének.

– De hiszen ön is az...

– Pont ezért nem szeretném. Ebben a szakmában rengeteg a hullámvölgy. Sok az útvesztett ember, a másik fele meg olyan nagyképű, hogy saját magával sem áll szóba. Ráadásul ma már minden a social médiában való tündöklés köré épül, az alkotásról, a zenéről még a zenészektől sem nagyon hallani.

– Elég pesszimista világkép. A szárnyait próbálgató generációnak is ezt mondja a Megasztár zsűrijében?

– A realista mellett van egy álmodozó részem is. Még mindig hiszek a csodákban, ugyanakkor tökéletesen tisztában vagyok vele, mi folyik a világban és itthon, de annyira szeretem a dalszerzést, a színpadot, az éneklést, hogy megideologizálom magamnak, miért jó ezt csinálni. A válasz egyszerű: mert boldoggá tesz – ezt a hitet pedig szerintem át tudom adni a Megasztárban.