A régi Magyar Konyha magazinban volt egy rovat, amelynek az volt a címe: "Édesanyám főztje". Sok kiváló ember, színészek, sportolók, képzőművészek meséltek gyermekkoruk ízeiről. Azon gondolkodunk, hogy újra elindítjuk a rovatot.

Trokán Péter az októberi Magyar Konyha Magazin vendége. Mesél a boráról, de a borán keresztül a gondolkodásáról, hitvallásáról is. Megható, vicces és elgondolkodtató történetek váltják egymást. 

A család és az anyai ételek sem maradtak ki a beszélgetésből. Ezeket itt mutatjuk meg a Magyar Konyha olvasóinak. A kedvenc ételével kezdtük...

A káposztás cvekedli. Ez a kedvenc ételem a mai napig, és minden cvekedlit az édesanyáméhoz hasonlítok. Ritkán vagyok elégedett. Pedig nincs abban semmi bonyolult. A káposzta még mindig olcsó zöldségnek számít, nem kell vele spórolni. És ebben van a titok. A sok káposzta. Meg kell karamellizálni rendesen és jó sokat. Tisztesen meg kell fűszerezni, minőségi fűszerekkel. Nem olyan egyszerű, mint ahogy most elmondtam.

Anyám nagyon jól tudott főzni. De a tudományának előzménye is volt. A szüleim szép és dolgos emberek voltak. Anyám gyönyörű, apám fess, erős ember. Fiatalon nyitottak egy fűszerüzletet Újpest központjában. Amikor felnőtt színészként Újpesten jártam, mindig jó szívvel emlékeztek rájuk.

A szüleim nagy csemegeüzletet vittek. Apám a Meinl-nél tanult ki kereskedőnek. Tudta, hogy mi az a minőség. Még mindig emlékszem arra a két hatalmas rézüstre, amelyben a kávét tartották. 1949-ben aztán bementek hozzá az elvtársak, és mondták, hogy itt lesz majd a pártház, kívül tágasabb. Így is lett. Elmentünk egy kisebb üzletbe Újpest családi házas részén. Ott is csodásan dolgoztak, meg is jött a vendégkör. 1953-ban aztán bejött két bőrkabátos ember, merthogy a szüleim burzsoá népnyúzók. Lehúzták a redőnyt és kirakták őket az utcára, velünk együtt. Nem zavarta meg őket a kisgyerekek látványa.

Akkor jött a szövetkezeti italbolt, aztán a kisvendéglő. Anyám csak morgott: „mindig az az rohadt üzlet, megeszi az életünket”. Az apám minden reggel elment 10 órakor. Előkészült a nyitásra. Anyu ott maradt és megfőzött, aztán ment utána. Mi csak vasárnap ettünk együtt, ezért aztán édesanyám nagyon odafigyelt, hogy érezzük a törődést. Tudta, hogy az tart minket egyben, hogy ott a meleg étel az asztalon.

Délelőtt kiment az újpesti piacra. Mindenki ismerte a szüleimet. Apám az őstermelőktől vette annak idején az árut, jól fizetett és megbízható volt. Az árusok pedig nem felejtették el. Anyám mindig a legjobbat, legfrissebbet kapta. Amikor az első paradicsom megjelent a piacon, az a mi szendvicsünkben landolt. Nagyon jó cserealap volt. Gyakran lebartereztem matematikaleckére az uzsonnám felét.

Hétköznapokon egyszerű, gyors ételeket készített, csodálatosan. Persze mi gyakran fintorogtunk a bátyámmal. Melyik gyerek szereti a tökfőzeléket? Én nem szerettem. Pedig azóta is úgy csinálom, ahogy az anyám készítette. Pörköltalapon, akkor egyből van benne plusz íz.

Emlékszem, amikor egyszer elment, mondta, hogy ott a tökfőzelék, ebédeljünk. Nem voltunk boldogok. Ettük, csak ettük, nem ízlett. Mit kéne ezzel csinálni. Fel kéne javítani… Tegyünk bele cukrot… Miért nem borsot, fene tudja. Beletettük, hú ez pocsék. Tegyünk bele még. Nem ragozom, a végén ki kellett az egészet önteni. Persze annyi eszünk nem volt, hogy rendesen csináljuk. Anyám megtalálta a kukában. Hát ez micsoda? Mondtuk neki, hogy anya, ez nem sikerült, túl édes lett. Hogy lett volna édes, nem tettem bele cukrot? Persze talált a lábos alján egy falatot és megkóstolta. Falhoz vágta a lábast. Behúztuk a nyakunkat és hallgattuk utána egy darabig. Megkaptuk a beosztásunkat.

Csak vasárnap ettünk együtt. Az első, zsenge zöldborsóból készített csirkeaprólék levest, utána rántott csirkét fehér salátával. Itt van az illata az orromban, sosem felejtem el.

Apám sajnos korán meghalt, nekem már családom volt, édesanyám hozzánk költözött. Ő vezette a háztartást, a gyerekeim is az ő főztjét ették. Anna lányom el is tette a receptjeit. A beiglit most is a családi recept alapján készíti el karácsonykor.

Persze süteményeket is nagyon tudott sütni. Mikor mentünk hozzá, már vártuk a megszokott mondatot: „Juj, ez most nem sikerült…” Most is mondogatjuk. Néha azt is mondta: „ez most nagyon jól sikerült”. De ezt ritkábban mondta. Én csak azt tudom, hogy amit csinált, az mindig jó volt. Sosem felejtem el, amit a családjáért, amit értem tett.

---

A Magyar Konyhát keresse az újságárusoknál.

Fotó: Körmendi Imre