Miután az ember átmotorozik negyed kontinensen, letámasztja a gépet, lerúgja a csizmát, felállítja a sátrat, másra sem vágyik jobban, mint pár hideg sörre. Mi is így voltunk ezzel tizenhat éve Litvániában: a tündéri Trakai városka tóparti kempingjében lecuccoltunk, majd ballagtunk is az első helyig, ahol a vágyainkat megvalósíthattuk.

Rekordmeleg, erről beszéltek a helyiek, 33 fok volt este is, örömmel estünk be a kis fabódéba, ahol szembesültünk azzal, hogy picit más a helyi piac, mit Magyarországon. A boltocska negyedét helyi tejtermék, a másik negyedét jégkrémek és édességek töltötték ki, volt egy kevés vegyesáru, de az üzlet nagy részét füstölt hallal és sörrel, rengeteg féle sörrel töltötték fel.

Gondolva az egyik barátunkra, aki odahaza sörcímkéket gyűjtött, mind a négyünk mást választott, persze olyat, aminek díszes volt a papírja. Isteni sötét, szurkos árnyalatban játszó italokat kaptunk.

Hatalmas kortyokban ittuk, sűrű volt, szinte harapható.

Aztán legurítottuk a másodikat is, mögé egy harmadikat: úgy megmakkantunk a napon, mint utoljára éretlen gimnazistaként, az ellógott délelőttökön, a városszéli zugkocsmákban.

Akkor néztük meg a címkéket – a leggyengébb, amit vettünk, 7 százalékos volt, a legerősebb 9,8. Azonnal világossá vált, hogy bizony a litvánok más ligában fociznak, így az elkövetkező napokat részben azzal töltöttük, hogy a városnézések, a kis kirándulások jutalmául elkezdtünk tudatosan megismerkedni a nekünk újdonságot jelentő balti porterekkel.

Idehaza még mindig elég periférián van ez a típus, pedig elegáns, gasztronómiai értékkel bíró sörök ezek. Nekem akkor, azon a remekül sikerült motoros túrán – de kár, hogy már nincs meg az Aprilia Motó 6.5-öm -, örökre beragadtak, hatalmas pozitív előjelet gyűjtöttek be a balti porterek, így, ha van lehetőség, mindig örömmel kóstolok meg egy-egy újabb fajtát.

Érdekesség, hogy a többi porterrel szemben ez nem felsőerjesztésű, hanem alsó, mint például a cseh lágerek is. A források szerint a sörtípus kialakulásában az játszott közre, hogy Napóleon seregei blokkolták a tengeri utakat, így az angol importsörök nem jutottak el az északi Hanza-városokba, a Baltikumba, így a helyi mesterek nekiálltak főzni valami hasonlót. Az első évtizedekben ők is archaikus készítésmóddal dolgoztak, de az alsóerjesztéses technológia terjedésével átváltottak és a mai napig így készítik a balti portert.

A karácsony közeledtét jelzi minden évben a békésszentandrási sörfőzde hagyományos Esthajnal sorozata – minden évben megkóstoljuk, minden évben megírjuk – csak a név azonos, de az íz mindig eltérő, mindig van benne ez kis csavar vagy geg. Kíváncsi voltam, hogy eddigi kedvencünket, a 2018-as füstölt szilvás imperial stoutot felül tudják-e múlni a Szent Andrásnál?

Ezeket a testes söröket nem érdemes túlhűteni, így a kamra kövén pihentettem felbontás előtt. A koronazár lepattintása után azonnal megjött a feketeribizli illata. Nem volt olyan mindent betöltő, mint a nyár végén tesztelt áfonyásé, de cserébe kiegészítette a pörkölt maláta diszkrét füstössége.

A pohárba kitöltve sűrű, kemény habot adott: simán rátettem volna egy húszforintost. A kötelező kávés és karamellás jegyek nekem megvoltak, bár az annyira kedvelt észteres szépségeket, az aszalt gyümölcsökre emlékeztető aromákat nem nagyon tudtam elcsípni – még érezni, hogy friss a főzet,

a feketeribizli savai, aromái egyel harsányabbak, dominánsabbak, mint jól esne.

Az utóíze, a lecsengése soká tart és többrétegű, ahogy telik az idő, újabb és újabb dolgok jönnek elő. A végére, utolsónak nekem a hozzáadott bogyós gyümölcs maradt meg – elfogult vagyok, tudom, de örültem volna, ha a balti porter klasszikus szépsége tart legtovább a számban.

Mivel az Esthajnal sorozat kiválóan alkalmas az évjáratos spájzolásra, hisz magas, nyolc százalékos alkoholtartalma, malátacentrikussága miatt nem annyira hajlamos az oxidációra, egy üveget elrejtek a kamra hátsó polcára és fél év múlva felbontom. Tippem szerint pont annyi pihenés kell neki, hogy a mostani jó sörből a nagyon jó kategóriába lépjen át.