Ha be akarunk pillantani a maszkok mögé, az is elég, ha belelapozunk a velencei irattárban a kémjelentések, rendőrségi beszámolók titkos rekeszeibe.

A legrégebbi dokumentum 1268-ból megtiltja a mattacinóknak a tojásdobálást. Ezek a dolmányos, körgalléros firmák kötényükben több száz kifúrt és rózsavízzel töltött tojással indultak útra, s megdobálták a hölgyeket. (Mi sem jellemzőbb Velence szellemiségére, mintsem, hogy a mattacinókat tojásárusok hada kísérte arra az esetre, ha elfogyna a muníció).

Oscar Wilde persze fordítva látja, szerinte egy szép maszk sokkal többet elárul a gazdájáról, mint maga az arca. S az öreg írnek újfent igaza van: aki valaha is részt vett a Szent Márk téren („Európa legszebb szalonjában”, ahogy a teret Napóleon nevezte) a karnevál megnyitóján, beverekedte magát a Café Florian elvarázsolt és zsúfolt termeibe, találkozott Karneválherceggel, bejutott a városháza vagy valamelyik magánpalota báljára, pontosan tudja, hogy itt minden fordítva van, itt az álom valóság és a valóság álom. 

Lehet, hogy a riói színpompásabb, fülledt erotikája izgalmasabb, 

lehet, hogy a kölni aktuálisabb, jobban tükrözi túlpolitizált világunkat, s azzal sem vitázom, aki azt állítja, hogy a nizzai virágkarnevál vagy a bázeli farsang életre szóló élmény. Ám a költészet, az álom és a valóság keveredése, az időutazás minden karneválok közül a velenceit jellemzi legjobban.

A karnevál máig megőrizte spontán népi jellegét. Lényege az életöröm, a társadalmi hierarchiák megfordíthatóságának hirdetése. Goethe leírásából tudjuk, hogy a pórnépnek ilyenkor mindent szabadott: megdobálhatta cukrozott rizzsel – ez volt a konfetti őse – az arisztokratákat, rávághatott a szamár hátuljára, amire fordított lovagló ülésben rákötöztek egy közismert uzsorást, zabálhatott, vedelhetett kedvére, elég volt maszkosan meghajolnia a paloták kapujában, 

a Buon giorno, signora maschera! - köszöntés eltörölt minden társadalmi ranglétrát, 

sőt, a büntetlenségre hercegi poroszlók ügyeltek. Ez a szigorú hagyomány évszázadokra Velencét tette az ismert világ legdemokratikusabb városává.

Canaletto festményein láthatjuk például milyenek voltak a Szent Márk téri bikaviadalok. A velencei kalmárok kényelmesen helyet foglaltak a fizetett zsöllyékben, s onnan nézték, többnyire maszkok mögé rejtőzve, ahogy a cortesanik bevonszolják kötélen a bikát, meggyújtják a szarvára erősített petárdát, s amikor a szerencsétlen állat már azt sem tudja, hol van, rájuk eresztik a különlegesen képzett harci kutyákat, melyeknek a bika fülét kellett leharapniuk. Ugyanilyen vadul, véresen és kegyetlenül zajlott a medvetáncoltatás és a néhány évig divatos orrszarvú-heccelés is.

A legnagyobb izgalmat azonban a szerencsejáték keltette. Karnevál idején egész Velence játékbarlanggá változott. A maszkok mögé rejtőzött kalandorok, hamiskártyások, besúgók és bérgyilkosok világa volt ez, a Sóhajok hídján eltüntetett politikai ellenfeleké, ármány és intrika, ahol a látszatdemokrácia mögött egyetlen elhibázott mondat Casanova sorsára juttathatta az embert. 

A karnevál története persze egybemosódik a híres velencei maszkok történetével. „Bella mascara!” – mondja az olasz. „Szép maszk!” – mondja a magyar, s a kifejezés nemcsak maskarát jelöl, hanem erkölcsi ítéletet is takar, hiszen köztudott, hogy az ember jelleme az arcára van írva. A velencei maszkok valami időn és téren kívülit sugároznak, valami archaikus üzenetet hordoznak, s az ember kollektív tudatalattijában megérzi a mítosz jelenlétét.

A törpekirályok, pávalegyezőbe öltözött lárvaarcok, vízi tündérek és pogány hercegek. madárszörnyek és Napistenek földöntúli forgatagában, a színek, illatok, fények kavalkádjában 

a megfáradt mai ember ugyanis egyszer csak kihullik az időből, elveszti realitásérzékét, 

hirtelen nem is tudja, hol van: egy ókori pogány rituálén, egy film díszletei között, a Térben vagy az Időben, játékban vagy valóságban, a múltban vagy a jövőben? Önmagában vagy önmagán kívül? Vagy tán éppen mindezek között. Az egyetlen helyen, ahol mindez lehetséges: a világ legszebb színházában, azaz Velencében karnevál idején.