A friss zöldségek, gyümölcsök választéka is egyre csökken – itt az ideje beszerezni a téli almakészletet.
Szöveg: Salamon Csaba
A gyümölcs szóról a legtöbb embernek valószínűleg az alma jut először eszébe. A hagymával, krumplival együtt a terménytároló kamrák, pincék hagyományos téli lakója, a nyersen is egész évben fogyasztható táplálékok egyike. Legnagyobb mennyiségben termelt gyümölcsünk, és a gyümölcsök közül almából fogyasztunk legtöbbet. Ez persze annak is köszönhető, hogy szinte egész évben rendelkezésünkre áll:
az ősszel érő téli alma egészen a tavasz végéig fogyasztható, majd a könnyű nyári almákkal húzhatjuk ki a következő szezonig.
Az alma (Malus domestica) a mérsékelt övbe tartozó területeken világszerte elterjedt. Európában a vadalma (Malus sylvestris) őshonos, amelynek termése ugyan apró és savanyú, de a régészeti leletek tanúsága szerint őskori elődeinknek azért táplálékul szolgált. A mai almafajták ősének a Közép-Ázsiában honos vadalmát (Malus sieversii) tartják.
Az ókorban, Európában már ismerték, Varro és Plinius több almafajtát, a 9. századi Capitulare de villis című mű pedig édes és savanyú, téli és nyári fajtákat sorol fel. Az európai kultúrában számos „híres” almával találkozunk. Hogy ezek mennyire voltak valóban almák, arról manapság megoszlanak a vélemények, ugyanis a korabeli nyelvekben az almának megfelelő szó gyakran általánosságban gyümölcsöt, termést jelentett, a bogyósokon kívül minden gyümölcsre alkalmazták, így nem egyértelmű, mire is gondolhattak annak idején.
A görög mitológia szerint a Heszperidák kertjében termett az aranyalma, fáját Héra és Zeusz kapta nászajándékul Gaiától, a Földanyától. Herkules egyik tette volt az aranyalma megszerzése, ami a feltételezések szerint inkább narancs vagy gránátalma lehetett, de az almát is ismerték már azon a vidéken az ókorban. Erisz, a viszály istennője is aranyalmát gurított be az Olimposzra, közvetve kiváltva ezzel a trójai háborút. Az almán „A legszebbnek” felirat szerepelt, így az istennők összevesztek rajta, ez a viszály gyűrűzött le a földig.
Ha a Biblia által említett tiltott gyümölcsre gondolunk, amivel Éva csábította Ádámot, alma jut eszünkbe – pedig a Teremtés könyve nem nevezi meg pontosan. Ez a hagyomány a reneszánsz festőkre vezethető vissza, akik szívesen ábrázoltak görög mitológiai elemeket bibliai jelenetekben – így került a Heszperidák kertjének almája az édenkertbe, és lett az alma a tudásnak, a halhatatlanságnak, a bűnbeesésnek és magának a bűnnek a szimbóluma. Ezt a hagyományt erősítette, hogy latinul a gonosz (malum) és az alma (malus, de egy konkrét almára értve szintén malum) szavak nagyon hasonlóak.
TRIANONI VESZTESÉGEK
Az almát a magyarok is régóta ismerik. Az alma szó még a honfoglalás előtti időkből, valamelyik török nyelvből származik. A Törökországban járó turista szótár nélkül felismeri az elma szó jelentését, és bizony
a kazahok régi fővárosa, Alma-Ata is a környező híres almatermő vidékről kapta a nevét.
Az alma és Szabolcs szinte összetartozó fogalmak, pedig a kettő közös története nem olyan régi, mint gondolnánk: az egész a trianoni döntéssel és a gazdasági világválsággal kezdődött.
Maga az üzemi gyümölcstermesztés a 19. század végén kezdődött. A hagyományos, önellátó gazdálkodás során a kertekben mindenféle, az adott vidéken teremni képes gyümölcsöt termeltek, alapvetően a háztartás saját céljaira, és csak a felesleget hordták ki a piacra. A fajtákat sem katalógusokból nézték ki, hanem a környéken a legjobb ízű gyümölcsöt termő fákról kértek-szedtek oltóvesszőt. Ezeknél a helyi fajtáknál a környezethez való alkalmazkodás, a betegségekkel szembeni ellenállás sem volt kérdéses, hiszen a környékről származtak.
Az 1870–90 közötti gabonaválság, az Amerikába kivándorló munkaerő arra ösztönözte a földtulajdonosokat, hogy a nyomott árak miatt veszteséget termelő, munkaigényes gabonatermesztés helyett mással, például nagybani gyümölcstermesztéssel foglalkozzanak. Ezt a folyamatot erősítette az akkoriban kiépülő vasúthálózat, amely elérhetővé tette a gyümölcsök iránt érdeklődő észak- és nyugat-európai piacokat.
Az üzemi gyümölcstermesztés kialakítását az állam is támogatta. 1891-ben bizonyos Molnár Istvánt nevezik ki országos gyümölcsészeti és fatenyésztési kormánybiztosnak, aki először is tervet készít:
az országot területi körzetekre bontja, és meghatározza, melyik körzetben milyen gyümölcsöket javasol telepíteni.
Mivel az alma a hűvös, csapadékos klímát szereti, úgy dönt, hogy az országot és a világot ellátó almáskerteket Erdélyben, Kárpátalján és Felvidéken érdemes kialakítani. Az első kísérleti telepet létre is hozzák 1904-ben, a Hunyad vármegyei Tyejben, majd a trianoni döntéssel az egész erdélyi almatermesztés a határon kívülre került.
Trianon után a megmaradt országrészben termett gyümölcs egyszerűen nem volt elegendő a lakosság ellátására – ez az alma mellett a téli körtére és a szilvára is vonatkozott –, ezért eleinte Erdélyből, Stájerországból és Olaszországból importált téli almával pótolták ki a termést. A gyümölcs iránt hirtelen megnövekedett kereslet és a fejét időközben újra felütő gabonaválság a földtulajdonosok figyelmét ismét a gyümölcstermesztés felé fordította, az 1920-as évek végén lázas gyümölcstelepítés kezdődött.
TÖRÖK BÁLINT
Felmerült a kérdés, milyen fajtákat ültessenek? Az árugyümölcsösök kialakításakor az tűnt jó célnak, hogy országszerte három-négy, nagy tételben értékesíthető, szépen termő fajtát válasszanak ki. Mivel a csonka országban nem volt jelentős almatermesztési tapasztalat, nem volt egyszerű a döntés. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium a kérdés megválaszolására pomológiai bizottságot állított fel, vezetőjéül Mohácsy Mátyást nevezték ki. Mohácsy korábban tíz évet töltött Nyugaton – jórészt az Egyesült Államokban – a jövedelmező árugyümölcs-termesztés tanulmányozásával, a téma legnagyobb szakértőjeként később is jelentős szerepe volt a magyarországi üzemi gyümölcstermesztés kialakulásában.
A fajták kiválasztásába bevonták a gazdákat is – mondani sem kell, ezután még bonyolultabb lett a helyzet, a gazdaszervezetek ugyanis a legnagyobb hévvel védelmezték és javasolták az általuk ismert és kedvelt fajtákat. Nagy nehezen sikerült 14 fajtára szűkíteni a listát, amire aztán egy befolyásos gazda javaslatára az utolsó pillanatban még egyet, a Török Bálintot is felírták. Mint utólag kiderült, a javaslat oka nem volt más, mint hogy az illető Török Bálint leszármazottjának tartotta magát. A körülmények ellenére ez a döntés végül nem bizonyult rossznak, a fajta ugyanis a német Roter Stettiner fajtának felel meg; nem tudni, ki és miért adta neki a Török Bálint nevet, mindenesetre a németek szívesen vásárolták tőlünk is.
A kiválasztott fajták között nem találunk olyat, amelynek neve a mostani választékból ismerősen csengene. Ekkoriban a leggyakoribb, általánosan elterjedt fajta az erdélyi batul volt, emellett jellemzően téli arany parment, londoni pepint, húsvéti rozmaringot ültettek szívesen – és ekkoriban tűnt fel a legendás hírű, amerikai jonatán is.
Az első nagyobb télialma-ültetvényt ott hozták létre, ahol Erdély más terményei, azaz a dió és a szilva is jól érezték magukat: a Tisza felső folyása vidékén. Tuzséron és környékén, gróf Lónyay Pálné birtokain a telepítéseket már a századfordulón elkezdték, de az ültetvények kialakítása 1925-1930 között vett igazán lendületet. Ezután az uradalom mintegy 400-500 hektárnyi gyümölcsöst kezelt, Budapesten saját standon árusítva terményeit.
IDARED, GOLDEN, GRANNY SMITH
Néhány évtizede még a jonatán volt az uralkodó fajta, ma már csak elvétve találkozni vele. New York államból származik, bizonyos Jonathan Hasbrouck fedezte fel a magról kelt fa értékes gyümölcsét a 19. század közepén. A jonatán alma közepes méretű, éretten héja egyszínű piros, húsa sárgásfehér, kitűnő, fűszeres ízű.
A mai választékból az idared egyik szülője: az idaredet 1942-ben nemesítették Moscow-ban (ezúttal az Egyesült Államokról van szó) az idahói egyetem munkatársai, a jonatán és a wágner keresztezésével. Téli eltartásra az idared jó választás, megfelelő körülmények között akár júniusig is eláll.
Bár egyik szülője sárga, a jonagold mégis inkább piros színű. Mint neve is utal rá, a jonatán és a golden, azaz hivatalos nevén a golden delicious „házasságából” született 1953-ban, New Yorkban. Gyümölcsei nagyok, vékony héjúak, aromásak, édes-savanykás ízűek. Világszerte előszeretettel ültetik. Szintén piros, de az eddig felsorolt, jonatán típusú almáktól eltérő csoportba tartozik a starking. Az Egyesült Államokból származik ez is, 1921-ben fedezték fel New Jerseyben. Alakja megnyúlt, kúpos, illata jellegzetes, húsa sárgás színű és édes.
A sárga színű almák közül a golden delicious a legismertebb. Anderson Mullins találta nyugat-virginiai farmján a magról kelt fát. Az érdekes, sárga színű gyümölcsöt beküldte a Stark testvérek faiskolájába, azzal a kérdéssel, vajon milyen fajta lehet. Starkék ezt nem tudták megmondani, viszont úgy érezték, végre megtalálták a régóta keresett, tökéletes sárga almát. Kiküldtek egy embert a fához, és miután meggyőződtek róla, hogy azon termett a korábban beküldött minta, ötezer dollárért meg is vásárolták a fát és az azt körülvevő területet.
A kifejezetten édes, jellegzetes ízű golden alma sokáig eltartható, de a legkisebb nyomásra, ütődésre megbarnul, ezért a szokásosnál is óvatosabban kell kezelni. Hasonlít hozzá, csak sokkal nagyobb méretű a mutsu, amelyet a golden és az indo alma keresztezésével hoztak létre Japán Mutsu tartományában. 1948-ban jelent meg a fajtaválasztékban.
Ha valaki a szappan, autóillatosító vagy rágógumi révén megismert „zöldalma” eredetijét szeretné megkóstolni, a Granny Smith fajtát keresse. Nálunk nem túl régóta ismert, pedig régi fajta: az ausztrál Maria Ann Smith 1868-ban jelentette be a Sydney környéki birtokán nemesített fajtát. A Granny Smith héja élénkzöld, húsa kemény, ropogós, savanykás, nem édes.
Ha van pincénk, érdemes ősszel megvásárolni és eltárolni az almát. Fagypont feletti, néhány fokos hőmérséklet és magas páratartalom az ideális,
de kicsit melegebb és szárazabb helyen is jól elvan – igaz, nem olyan hosszú ideig, inkább csak két-három hónapig. Az októberi főszezonban a vásárokban, a főutak mellett sok almaárus jelenik meg. Ők jó beszerzési forrást jelenthetnek, de fontos, hogy az almát rakodáskor óvatosan kezeljék, különben az ütődésektől megbarnul és megromlik – a bevált termelőt vagy árust érdemes tehát megbecsülni.
Napi egy alma a doktort távol tartja, szokták mondani. Bár az alma vitamin-tartalma nem kifejezetten sok, de nem is lebecsülendő, emellett ásványi anyagokat, antioxidáns polifenolokat is tartalmaz. Az almában lévő pektin a vastagbélre is jótékony hatással van, és állítólag a koleszterinszint szabályozásában is segít. Különösen télen hasznos, ha napi egy alma bekerül az uzsonnástáskába – gyereknek, felnőttnek egyaránt.
