Az egyik ilyen Cseh Tamáshoz fűződik. Karácsonyra készültünk. Már évek óta nem élt a nagypapa, aki a karácsonyi asztalnál mindig egy bizonyos dalocskát énekelt nekünk. És lásd, milyen az emlékezet, a halála után elfelejtettük a dalt. Emlékfoszlányok ugyan maradtak, de ahogy teltek-múltak az évek, ezek is halványodtak, az éneket pedig sehol sem találtuk.

Fanni lányommal mindig is szerettük Cseh Tamás dalait, ezért, amikor megjelent tőle egy kis karácsonyi album, megvettem Fanninak. Sosem bírtam ki, hogy megvárjam a karácsonyt, ezért előbb odaadtam. Ő sem bírta ki, egyből meghallgatta, majd megjelent sírva az ajtóban, hogy rajta van a nagypapa dala, a Csillagfényes éjjelen, amit aznap délután persze rongyosra hallgattunk.

Pár nappal később a Magyar Rádióban behívtak vendégnek, hogy a karácsonyaimról beszélgessünk. Itt meséltem el a történetet, nem sokkal ezután Cseh Tamás felhívott, hogy nem akarta megcsinálni ezt a lemezt – ekkor már nagybeteg volt –, de lám, megérte, segíthetett megtalálni a nagypapa dalát. 

Fotó: Körmendi Imre

(Cseh Tamás az utolsó albumán 2009-ben gyerekkora legkedvesebb karácsonyi dalait énekelte fel. Ez tulajdonképpen a nővére dala, aki 1944-ben a bunker rejtekében egy bombázás alatt, a legnagyobb félelem közepette kezdte el énekelni a Csillagfényes éjjelent.)

Forrás: A Metró klubtól a Szigetig 29. adása /2010. december 25.KOSSUTH-rádió/ VIDEÓ változata.)

Kicsit szét vagyunk robbantva, az, hogy a szőlősgazda, a férjem elment, ez mindent megváltoztatott. Persze ebben benne van az is, hogy nagyok lettek a gyerekek, felnőttek az unokák, s a családok a maguk szokásaival egybefonták a maguk karácsonyát. De egy biztos, hogy az ünnep második napján hazajönnek és mind körülüljük a családi asztalt, úgy mint régen.

Ha minden összejön, rántott pontyot eszünk, méghozzá marinálva. A rántott ponty ázik egy-két napot a hagymás, picit cukros, sós, ecetes lében. Na, ez valami mennyei hidegen, ennek a neve nálunk a győri hal, ez biztosan lesz az asztalon. A decemberi Magyar Konyhába írtam meg, hogy a libamájjal sajátos viszonyban vagyok, ritkán van hozzá szerencsém. Apámmal ellentétben, aki ifjú éveiben Vajtán, a Zichy családnál mint számtartó volt alkalmazásban, és – meséi szerint – őszidőben a hideg sült libamáj szinte soha nem hiányzott a reggeli terítékről. Egy nap, még évekkel ezelőtt, F. Nagy Angélával ülünk elegáns lakásában és odafordultam hozzá: Angéla, én úgy félek a sütésétől, drága étel, nem szabad elrontani. – Ó, édesem – szív egyet a szipkájából –, én a libamájat ma már nem sütöm, hanem dunsztolom: beleteszem egy csatos üvegbe, sózva, borsozva, és ahogy a nagymamám, vízben kidunsztolom. Utána 350 fokos, szóval nagyon forró zsírral leforrázom, ettől lesz kérge. Nagyobb lesz a máj, mint újkorában, mert nem sül össze, magába szívja a gőzt – írd csak le. Följegyeztem hát a receptet, ki is próbáltam. Bevált, úgyhogy ezt most tovább is adom.

Fotó: Körmendi Imre

1 libamáj (pénztárcától függ, hogy mekkora)

libaháj (1-2 kilót szoktam venni)

só, bors

nagyobb méretű, csatos befőttesüveg

A libahájat kisütöm, kis nyeles lábosba félreteszek valamennyit, ezt öntöm rá forrón a kész májra. A májat sózom, borsozom, ügyesen beleteszem a befőttesüvegbe, azt belehelyezem a forróvizes fazékba, lefedem, gyöngyöző finom forrásban hagyom kb.fél óráig. Valamennyi zsírt fog ereszteni. Amikor kész, azonnal kiveszem, nyakon öntöm a forró zsírral, hagyom megdermedni – tálalom.

Készítettem már dunsztolt kacsamájat is. Az eljárás ugyanaz. És az íze – hát eladhattam volna libának. Ami feldobja: almaszeleteket pirított cukorban karamellizálok, körberakom a májat a tálon – szemnek, szájnak gyönyörűség.

Ne dunsztold sokáig! Volt, hogy majd egy órát hagytam egy jókora kacsamájat, kicsi lett, kijött az összes zsírja. Vigaszul: tömény mélysárga kacsazsírt eresztett, faltuk kenyérre kenve, lila hagymával, napokig. 

Vannak vidékek legbelül, ezt Kányádi Sándor is tudta. Ezekről a legbelső vidékekről mesél ez a könyv. Hajnali tépelődéseimről, ki nem mondott szavaimról, emlékfoszlányokról és arról a szabadságról, amit az évek múlása hozott, s amivel hol tudok élni, hol nem. Szerelmek és félelmek. Megkönnyebbülés. Gyereksírás és férfimosoly. Arcok végtelen sora. Egyik gondolat fonódik a másikba, nincs határ és nincs idő, és tér sincs. Bennem zajlik minden. Nem viselnek meg ezek a hajnalok, már várom az álom és ébrenlét határán mozgó képeket. Életem vágatlan filmjét. Nincs főszerep, statisztálok benne. A rendező? Nos, a rendező alakja kezd körvonalazódni. Egyre ismerősebb.

Nem szokványos történetek ezek. Nézek egy pókot a konyhaablakban, belefeledkezve, végignéztem, ahogy megszövi szövevényes hálóját, amibe minden beleakad. Öt muslincát látok a hálóban, amikor legközelebb megnézem. Ez beszédes abban a tekintetben, illetve igaz a pókra és az életünkre, hogy milyen vékony szálon lóg minden. És, ha az emberrel rendben vannak a dolgok: gyerekek, család, a világ, mindez rövid ideig tart és szakadhat a szál. Rövidek ezek a jó békék, de a hálószakadás után jön a következő béke, miként a pók is nekiáll újra megszőni a hálóját. Ha úgy tetszik, ilyen lélekmosodai pillanatok füzére az Indián nyár. 

(Schäffer Erzsébet rovatát keresse a Magyar Konyha magazinban az újságárusoknál vagy fizessen elő rá. A decemberit az alábbi címlappal találja meg!)