Egyszer egy dél-alföldi barátom ezzel fogadott: „Találtam neked egy különös asszonyt. Tanyán él. Kecskékkel és bárányokkal. Sokat tud emberről, állatról, felhőkről, csillagokról. Csak róla nem tud senki semmit.” Ő volt Alíz. Egyszer húsz percbe se telt, elém tálalt egy aszúboros, rozmaringos báránybordát. De nem ez az egyetlen bravúrja.

– Hé! Cohárd, Prikulics! Maradjatok veszteg!

A kutyák egymást túlugrálva üdvözlik az érkezőket. Alíz hangos, de a keze simogat, nyitja az ajtót és belépek a világ legkékebb konyhájába. Minden kék. A falipad, a polc, a polcon a poharak, kék a házi áldás, a parányi fürdőszoba. Kék a kissámli, és nézem, kék Alíz szeme. Az a porcelános nefelejcskék, amiben azóta láttam már felhőt tükröződni, csillagot, naplementét, napfölkeltét, s könnyet ragyogni, egyet nem láttam abban a kék szempárban soha. Haragot. Haragot soha.

Kilépek a kék konyhából a zöld fűre, az akácosban kíváncsian legelésző, kérget hántó, játszódó kecskék. Átnézek az út túloldalára, ott az egész nyáj. Jönnek Alíz elé a selyemszőrű kecskék, mint a mesében. Napszállat van, ülünk a szénabálákon, hatalmas a csönd, a csöndnél csak a tágasság nagyobb. A Nap, mintha gondolkodna, menjen-e, maradjon, ott egyensúlyoz a látóhatár peremén. Aranyossárga sugarai körülfolynak, aranyba vonnak minden élőt. Dália, gyönyörű tarka szőrű kecskehölgy, olyan az egyik bála tetején, mint egy aranyba öntött, pogány szobor. Álldogál Zöldmező szélén az egész nyáj. Hálás békesség ül mindenen. Alíz és jószágbandája békessége. Értem-e? Hogy nem kell erőszakolni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni. Nem. Az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás. A csöndben az elvégzett dolgok nyomán ott ül a derűs elégedettség. S az elégedett embert kudarc nem éri.

Suppantsad, leánka! – biztatták fönt a kaszálón azt a valahai kislányt, s az suppantotta a kaszát, nyúzta a nyulat, kicsi székre állva főzte a túrós puliszkát, kísérte növényeket gyűjtő nagyanyját – erős lett és megtanult mindent. De a hegyek közül elvágyódott. Napfényes síkra, ahol ég a földdel összeér. S ahonnan messzire látni. Hónapok keresgélése után, a harmincadik születésnapján a kutyája lefeküdt egy tanya kapujában. Ez lett a Kékmajor.

Mesélni kéne még. A legendásan finom kecskesajtjáról. A főzőtudományáról, döbbenetes ismereteiről. Az indiánokról. A szecesszióról. A fecsketárnicsról. Az étkezés előtti imáról, ami soha nem marad el. Pillanatnyi csönd, köszönet, hogy ételünk van, s áldás kérése, hogy a javunkra váljék. Egyszer – nem ritkaság – türelmetlen gyerekcsapat ebédelt Alíznál. Egyszerű imát mondott velük: „Édes Jézus, idehallgass, éhesek vagyunk, mint a farkas. Ámen.” És már faltak is.

Hozzávalók

6-8-10 lehetőleg vékonyra szelt bárányborda (egy emberre két-három borda)

olívaolaj, vaj

só, törött bors

pár korty aszúbor (mea culpa, most tokaji furmint volt a kezem ügyében)

kakukkfű és rozmaring – kinek-kinek tetszése szerint

Így csinálom

Egyszerűbb, mint gondolnád. Ahogy Alíztól láttam, papírral felitatom a nedvességet a hússzeletekről (így sütéskor szépen pirul). Sóval, törött borssal átdörzsölöm, pár percig békén hagyom, hadd érlelődjenek. Vastag aljú, forró serpenyőben pici olíván, diónyi vajon mindkét oldalukat megsütöm, ha rozmaringgal vagy kakukkfűvel ízesítem, ekkor szórom rájuk. Négy-öt perc elég a sütéshez. Az utolsó percben erős tűzön pár korty aszúval locsolom, hadd szóljon!

Játszhatsz

Ha egyszerűsítek, elhagyom az érlelést, s a bedörzsölés után azonnal sütöm. Ghín (tisztított vajon). Fokhagymával is készítettem már, nekem elvitte az üde bárányízt. Előfőzött, pirosra sütött, fokhagymás burgonyával körítve viszont feledhetetlen. Itt most flancoltunk, tejszínes-mentás zöldborsókrémet is kapott a bárányborda. Nem vesztek össze.

Intelem

A zsiradékot az előkészítésnél letisztítom a bordáról. De nem dobom el. Ha birkapörkölt készül, vagy bárányapróhús, az alá összevagdalom, erősíti az ízeket, mesés szaftot ad.