Bagi gyerekkorról, táskában lapuló tonhalkonzervről, nudistastrandon született dalszövegről és az utolsó vacsoráról beszélgettünk Palya Bea énekesnővel, aki noha megjárta a Konyhafőnök vetélkedőt, halrudacskát is tart a mélyhűtőben – és nem fél bevallani.

– Farsang idején beszélgetünk, milyen jelmezeire emlékszik a gyerekkorából?

– A cigánylányra és a tündérre. Apukám hegesztett szárnykeretet vasból, amelyet aztán az összes lepke, katicabogár kölcsönkért, de az eredeti persze én voltam. Emlékszem a téli estéken a szöszmötölésekre, önmagában hatalmas munka volt krepp-papírral bevonni a vázat.

– Nyert valaha jelmezversenyt?

– A cigánylánnyal igen, mert a jelmezben táncoltam is. Bagon, ahol felnőttem, nagy hagyománya volt az ilyen jellegű történetmesé­lésnek. Itt működött a Muharay Elemér Népi Együttes és a Fapihe Színjátszócsoport. Ennek a kis falunak két országosan ismert gyerekcsoportja volt. Olyan erők mozdultak meg a bagi kultúrház színpadán, hogy abba máig beleremegek. Gyakorlatilag ott tanultam meg az alapokat.

– Ma hogyan definiálja saját magát?

– Énekes-dalszerző, tanár és coach. A tananyagaim a hangról és az éneklésről szólnak, abban segítek az embereknek – online és offline kurzusok és workshopok formájában –, hogy megtalálják a saját autentikus hangjukat.

– Lehet online módon éneket oktatni?

– Abszolút. Sok külföldi tanítványom van, az online tanulás jó lehetőség nekik is. Az energia a virtuális térben is áramlik, persze megvan annak a tudománya, hogy ezt hogyan kell elérni. Összességében nagyon jól működik, imádom!

– 2022-ben jelent meg új albuma, a LéleKzet. Melyik az a dal, amely a Szabadon című, mondjuk úgy: slágerének nyomdokába léphet?

– Kettő ilyen van. A Csillagvágta, ami kicsit transzzene. Ez a dal valamilyen életközepi fordulót énekel meg, áttágulást egy következő életszakaszba. A másik szimbólumdal, Folyton nő címmel. Ezt a Napfonat énekegyüttes közreműködésével adom elő. Ebben egy fiatalabb és egy idősebb női hang beszélget, afféle kérdezz-felelek nóta a fiatalabb és a bölcsebb nő között. A fő kérdés: lehet-e együtt menni, nőni a férfiakkal? Elképesztő sodrású dal, ami Tenerifén, egy nudista­strandon született.

– A hangja állapotát meghatározza az, hogy mit eszik?

– Kevésbé, de fellépés előtt nem eszem például diót és olajos magvakat. Emellett a megszakításos böjt (8/16) szabályait betartva étkezem: dél és nyolc között eszem, 16 órán keresztül pedig koplalok.

– A hangjával dolgozik, de ha úgy hozná az élet, a kétkezi munka is menne?

– Földközeli gyerekkorom volt. A Bagon zajló mindennapokban volt szabadság, tágasság, tér. Szilajon tartottak a szüleim, kicsaptak játszani, de sokat dolgoztam a földeken is, a krumpli, hagyma gyomlálását, szedését hamar megtanultam. A családunk a termelőszövetkezet földjein gazdálkodott, így az ültetéstől a betakarításig szinte végig jelen voltam. A testvéremmel munkaerőnek számítottunk. Az, hogy lement a nap, a paradicsomszedésnek nem vetett véget. Be kellett fejezni, mert másnap reggel vitték a ládákat a nagykőrösi konzervgyárba. De saját kertünk is volt, saját fogyasztásra fóliasátor alatt termeltünk, emellett malacot, tyúkokat, libát tartottunk.

– Emlékszik gyerekkora vasárnapi ebédjeire?

– Sajátos rituáléja volt. Követtem anyut az ólba, összeszedtünk pár tyúkot. Egy nagy, barna nyelű késsel vágta át mindig a torkukat, majd kiszólt: Beja, fijam, gyere csirkét pucolni! Rendesen szedd le róla a tollat, toklút, gyors munkának szar az eredménye, fijam – utasított. Gyerekkorom vasárnapjai rendre így kezdődtek.

– Élménynek gyerekként ez azért erős lehetett.

– Pedig nem volt az. Volt ebben a véres jelenetben valami melegséggel teli, földközeli. Persze érzékeny kislány voltam, s amíg anyu az egyik tyúkot vágta, addig énekelve altattam a soron következőt, hogy legalább ez a szépséges pillanat legyen földi élete utolsó emléke. Az evésnek, az állatok tenyésztésének, levágásának, elkészítésének és megevésének volt egy természetes ritmusa gyerekkorom paraszti világában, a rituálék pedig biztonságot adtak ehhez.

– Mi készült a levágott állatokból?

– A hajnali csirkevágás, a vasárnapi húsleves és csirkepörkölt kérdés nélküli volt, akárcsak a levegővétel. Gyerekkoromban az étel volt a legnagyobb érték, az evés pedig tagolta a napot, összehozta a családot, még az anyám és apai nagyanyám közti frontvonalak is elpárologtak a vasárnapi húsleves illatával együtt. 

– Menne a csirke levágása önnek is?

– Nem, ezt anyu sosem kérte. Nemrég beszéltem vele erről, és ma már ő sem tudná megtenni. Ezek a dolgok idővel változnak, pedig annak idején az életünk része volt a disznóölés is. A nagyapám például imádta a malacait, ám a nap végén mégiscsak ő vágta le őket. Ma is látom magam előtt, ahogy feldolgozza a jószágot, miként belém égtek a kolbásztöltés közben felvett büszke, délceg mozdulatai is.

– Az ön húslevese milyen?

– Megtanultam előállítani anyukám ízeit. Most már, pont mint ő annak idején, én is etetve szeretek két tündéri kisgyereket, s a legszebb zene nekem vasárnaponként az a csipogó kis hang: „Anya, szedel még nekem húslevest?” Egyébként úgy készül, hogy megrendelem hozzá a tanyasi csirkét és a 99 forintos sertéscsontot, és a kettőből kombinálom össze. Boltba nem járok, fáraszt, az időm kevés, az árak elszomorítanak, így gyakran nem akkor veszek meg valamit, amikor kell, hanem felhalmozom, amikor akcióban van.

– Mi a kedvenc készterméke?

– A porkávé, illetve tonhalkonzerv – sosem lehet tudni alapon – mindig van a táskámban.

– Lehet benne valami... A platinajubi­leumán készült videó szerint II. Erzsébet is tartott a ridiküljében egy pirítóst…

– És milyen igaza van! Bármikor jöhet mondjuk forgatáson egy-egy nehéz pillanat, és a cateringben nem ritkán csak szikkadt pogácsa van, de egy szottyos tonhalkonzerv még azt is képes feldobni.

– Ha szakácskönyvből főz, melyikért nyúl?

– Az internethez, de meglehetősen improvizatívak vagyunk a lányaimmal, akik most 6 és 10 évesek. Nálunk a főzés a közös kreativitás terepe. Máskülönben nem nagyon van szükség arra, hogy tündököljek a konyhában, mert a párom remekül főz. Amikor elmentem a Konyhafőnök című vetélkedőbe, azt, amit ott mutattam, tőle tudom. Miközben úgy gondolom, jó a húslevesem, nem szégyellem, hogy van otthon tartalék halrudacska is a hűtőben. Ebből nem csinálok presztízskérdést. Ha egyébként szakácskönyvet írnék, a folyamatokra koncentrálnék, az érdekel igazán. Szeretem, ha az energiáim, kémiai reakcióim belekerülnek az ételbe.

– Étterembe azért jár?

– Nagyon keveset, bár biztosan lehetne a felfedezésre fókuszálni, de a mostani életem nem erről szól. Meg hát túl jól főzünk itthon, tudom, hogy milyen alapanyagokat használunk, és milyen tiszta kézzel és tiszta szívvel tesszük bele az edényekbe.

– Az édesanyja, ha ma a kedvére akar tenni, mit főz önnek?

– Összesüt csirkecombot almával, fokhagymával és hagymával.

– Utolsó vacsorára mit kérne?

– A libamáj lenne az egyik lehetőség salátával, vagy arab ételt. Azt, amit egyszer hajnali ötkor ettem Dohában reggelire, mielőtt elrepültem Afrikába.

– Mit tud az arab konyha, amit a magyar nem?

– Bátran használják a kurkumát, kardamomot, köményt, koriandert, petrezselymet. És zseniálisak abban, hogy egy nagy asztalra kis tálkákba halmozzák a látványosabbnál látványosabb krémjeiket, kencéiket, és ezzel végeredményben megadják a választás lehetőségét, aminek csak jó kimenetele lehet.