Szalai Ferenc magyar házibivaly-tenyésztő gazdaságába meg lehet próbálni eljutni személyautóval, de nem fog sikerülni. Ha nem lenne terepjáró, talán csak bivalyok vontatta szekérrel lehetne felkapaszkodni a Mátra legnagyobb fennsíkján található farmra. Mert azt a szekeret, amelyet négy ökör meg sem bír mozdítani, két bivaly simán felhúzza a hegyre.

„Az első hat bivaly 2014 februárjában került hozzám – kezd bele a történetbe Szalai Ferenc, miközben a Szurdokpüspökiből kivezető országútról ráfordulunk a két kőbánya között kanyargó, farmhoz vezető, néhol csak vadcsapásra emlékeztető hegyi útra. – Kíváncsi voltam, milyenek. Egy másik gazdaság felszámolásakor hoztuk át az első bivalyokat, néhány hónappal később pedig még tizennégyet.

Mindig voltak állataim, de bivalyokkal korábban még nem találkoztam. Később megismerkedtem a kultúrtörténetükkel, és rájöttem, hogy minden szempontból ide való állatokkal van dolgom. Onnan pedig már nem volt visszaút.”

Felérünk a farmra. Három völgy tagolja, a nyugati Mátra dombjai és erdői pedig tökéletesen körbeölelik a rezervátumot. Szétnézünk, és az egyetlen ember alkotta épület, amely látszik a horizonton, egy kilátó, valahol a Jobbágyi feletti hegytetőn. Mindent áthat a legelőkön termő és a bálázott gyógynövények illata.

Mintegy kétszáz bivaly legelészik egykedvűen. Érezni némi ellentmondást abban, hogy nyugalmat árasztanak, pedig sok száz kilós óriások. Nem messze kb. százötven szamár figyeli kíváncsian minden mozdulatunkat.

A legek állata

Ferenc szerint a bivaly a Kárpátmedencében valóban őshonos. Más haszonállathoz ebből a szempontból sem igen hasonlítható. „A 19. században minden faluban volt egy bivalyos ember. Azért egy, mert a bivaly rendkívül individuális lény. A bivalyos ember beszélt az állat nyelvén, és hihetetlen dolgokra tudta rávenni.

Nemcsak roppant erős, hanem igen intelligens állat is, de ami a legfontosabb, szíve is van.” Ha Marika néni, aki mindennap megfejte az állatot, megbetegedett, valakinek kendőt kellett kötnie, és még az énekhangját is utánoznia ahhoz, hogy megfejhesse a ház bivalyát, ugyanis ezek az állatok nem adják oda bárkinek a tejet. „Ha elpusztul egy bivalytehén, a többiek felnevelik a borját – vagy ahogy Erdélyben mondják, a bocsot. Ha pedig elpusztul egy bivalyborjú, az anyja ad a többieknek a tejéből.

De nem csak ebben érhető tetten, milyen szociálisak ezek az állatok. Szurdokpüspökiben is megfigyelhető, hogy »óvodát működtetnek«: a legelőn tíz-húsz borjúra órákig egy tehén vigyáz, majd leváltják a többiek. Ezeket a mára agyontenyésztett marhafajták nem teszik meg” – sorolja Ferenc, de még nincs vége. A legek állata azért is, mert amikor még gőzgépek hajtották az ipart, bivalybőrből készültek az ékszíjak, és minden tej közül a bivalyé a legjobb minőségű: mellékízmentes, porcelánfehér, és több mint hat százalék zsírtartalmú.

A Mátrában mégsem fejik az állatokat: „A tej a borjaké, semmiképp nem vesszük el tőlük.” Egy nőstény 500–800 kilogrammot nyom, a bikák akár egy tonna fölöttiek is lehetnek, nem meglepő hát, hogy a Kárpát-medence földjeinek túlnyomó részét is bivalyokkal törték fel. Egy állat akár harminc évig is él, de ideális körülmények között tartva – amelyeket Ferencék igyekeznek megteremteni számukra – ez a szám magasabb is lehet.

Fajtafenntartás

A Mátrai Bivalyrezervátum alapvető célja a fajtamentés és -fenntartás. A magyar házi bivaly Ferenc szerint abban a genetikai tisztaságban él itt velünk, ahogyan a honfoglalás környékén eljutott a Kárpát-medencébe. Mivel nem szarvasmarha, nem tud más szarvasmarhafajtákkal közös utódot hozni. Vagyis az Erdélyben vagy a Balaton-felvidéken élő bivalyok genetikai állománya ugyanaz.

Nagy-Magyarország területén, a 20. század elején körülbelül 157 ezer ilyen állat élt. A kilencvenes évekre pedig csupán maroknyi maradt belőlük. A legtöbbet Erdélyből telepítették vissza, jelenleg több mint hétezer női ivarú, egyévesnél idősebb bivaly található Magyarországon.

A rezervátumban élő állatok húsából kiváló minőségű termékek készülnek. Tőkehúsként kapható egyebek mellett bélszín, rostélyos, lábszár, belsőség, velős csont stb. Vannak burgerek, párizsi, különféle kolbászok, szalámik és bivalyvirsli is.

A bivaly húsa szálas, stabil kötőszöveti állományú, ennek ellenére jól átrágható, igen magas tápanyagtartalmú, ízletes hús. Megfelelő ételalap az egészségtudatos húsfogyasztók számára. A termékek fellelhetők a „matraibivaly” weboldalon.

Bár helyi étteremben nem, viszont a Mátra és a Bükk környéki éttermek és kastélyszállók kínálatában is megtalálhatók a bivalyrezervátumból származó húsok. A rezervátum mégis támogatásokra szorul, ugyanis hiába egyezik meg a bivaly húskihozatala arányaiban a szürke marháéval – igaz, zsíraránya kevesebb, mint a marháé –, tisztán piaci alapon rendkívül magas lenne az ára.

Már a téli takarmány fogy

Az állatok fajmeghatározásához kapcsolódó neve „vizi bivaly”, ebből adódóan kedvelik a vizes élőhelyeket. Bár a Mátrában egy fennsíkon működik a rezervátum, szerencsére számos forrás van a környéken. Az állatok – beleértve a szamarakat és a tíz lovat is – naponta 13–15 ezer liter vizet isznak meg. A vízellátást, ha szükséges, szivattyú segíti, azonban az olyan extrém száraz években, mint az idei, lajtos kocsikkal is kell vizet vinni a farmra.

A rezervátum ökológiai minősítésű, 150 hektár egybefüggő legelő, a teljes gazdaság pedig 430 hektár, amiből 180 szántóföld. Az állatok májustól novemberig a legelőn vannak, ám az idei aszály következményeként augusztus eleje óta a téli takarmányt fogyasztják, mert csapadék híján nem nőtt elég legelnivaló. „Télen 4000 bála takarmányt fogyasztanak el az állataink, egy bála tömege 250–300 kg között van. Azzal, hogy már nyáron elkezdtük felélni a téli készleteket, nem tudjuk kigazdálkodni a további takarmány költségeit” – mondja Ferenc. Az eleség jelen helyzetben decemberig elegendő a bivalyoknak és a szamaraknak. A kérdésre, hogy utána mi lesz, vendéglátónk széttárta a kezét és megjegyezte: „A magyarság kulturálisan is elismert alapkövei közé kell a malter.”

A rezervátumban élő bivalyok jelenleg még jó koszton vannak: javarészt saját biotermelésű, szálas takarmányon élnek. Más egyelőre nincsen. A Nógrádikum díjazott rezervátum számára jelenleg a legnagyobb segítség egyszerűen a takarmány lenne. A bivalyok pedig nem válogatnak: „Nincs még egy olyan állat Európában, amelyik így hasznosítja a mezőgazdasági mellékterméket, mint a bivaly – mondja Ferenc. – Elvannak a sáson, nádon és a savanyú füvön is.”

Fotók: Bielik István