A király nem eszik libamájat, de a hozzá érkező vendégek sem.

Károly király betiltotta, hogy a lakhelyein bárminemű libamájat felszolgáljanak. A libamájhoz való hozzáállása következetes, hercegként sem kultiválta a szárnyasnak ezen részét. A libatömés ellenzőjeként 2008-ban döntött úgy, hogy száműzi rezidenciáiról ezt az alapanyagot. Ami változott, hogy a tilalmat minden királyi rezidenciára kiterjesztette, beleértve a Balmoral, Sandringham, Windsor Castle, Hillsborough Castle és Buckingham Palota területét is. Az országra a regulák nem vonatkoznak. Noha a libamáj előállítása tilos az Egyesült Királyságban; a máshol előállított libamáj tányérra kerülhet.

Magyarországon a libamáj kedvelt étel, főleg karácsony táján. Sőt, talán emlékeznek még, mennyi támadás érte hazánkat a kényszertömés miatt. Pedig a liba- és a kacsatömést nem mi találtuk fel! Az egyiptomiak ötezer évvel ezelőtt megfigyelték, hogy a vadlúd a vándorlás kezdete előtt degeszre eszi magát, és a májában tárolja a tápanyagot. A szakkarai temetőben, a Holtak városában, ahová Mereruka vezírt temették, a domborműveken jól látható, ahogy a rabszolgák nyakuknál fogva vízbe áztatott gabonafélével tömik a nyári ludakat. A különbség csak annyi, hogy az egyiptomiak nem fogyasztották a libamájat, hanem feláldozták az isteneknek. A római ínyencek bezzeg ették. Liszt-dió-füge keverékével tömték a madarakat, majd a májat tejben és mézben áztatták, hogy még jobban megdagadjon. A fügén hizlalt libamáj első receptje Apicius Szakácskönyvében szerepel az 1. században: „Szurkáld keresztül a májat egy náddal, áztasd garumba, borssal, lestyánnal és két szem babérbogyóval. Tekerd hurkabélbe, süsd meg roston és tálald.”

Sokan nem is gondolnák, hogy a libatömés hagyományai Magyarországon négyszáz évesek. A hizlalásra utaló egyik legkorábbi adat egy 17. század eleji forrásban található. Ebben egy „lúd hizlaló ólacskát” említenek a székelyföldi Siménfalván. Hogy a magyar libamáj híre mekkora volt a világban, arra elég a nemrég elhunyt gasztroírót, Christian Millaut-t idézni: „A legendás párizsi Ritz Hotel megnyitásakor, 1898-ban Auguste Escoffier-nek eszébe sem jutott más libamájat felszolgálni, mint magyart. Hogy adhatott volna más májat Coco Chanelnek, Proustnak, Hemingwaynek? Az elzászi libamáj is finom, igaz, de a magyarnak, lehet, hogy a szabadtartás vagy a tömés tradíciója miatt, amely a 15. században gyökerezett, volt valami különleges, semmihez sem fogható íze. Talán a derék magyarok kukoricája, a víz, amibe áztatták, az volt a titok.”