A magyar gyermekirodalom egyik legmeghatározóbb alakja, Reich Károly több generáció számára tette felejthetetlenné a meséket különleges illusztrációival. A művész, akinek képei a természet líraiságát és a gyermeki fantáziát ötvözik, mintegy ötszáz könyvet gazdagított rajzaival. Munkái ma is ott élnek a gyerekek szívében. Most a közel 50 éves Magyar Konyha Édesanyám főztje című rovatából idézünk meg egy írást, amelyben a grafikus gasztroélményeiről mesél.

Kibogozom a cukorspárgát, a fiókomból előkotort kulccsal kinyitom a lakatot, s már emelem is a könnyű fenyődeszkából készült ládika tetejét. Nem vagyok türelmetlen, jólesően melenget a bizonyosság: tudom, mit rejt a csomag. A papírdobozban pogácsák sorakoznak, mellettük néhány alma piroslik fényesen — a küldemény szinte mindig ugyanaz. Nemcsak az ízük és az illatuk ismerős, hanem anyám mozdulatai is, amint kötényével áttörli az almákat, ahogyan a címemet tartalmazó irkalapot gondosan ráragasztja a láda tetejére, és nyugalmasan lépkedve elballag a balatonszemesi postahivatalba. „A fiamnak küldöm” — mondja a kisasszonynak, aki visszamosolyog rá.

Mint hosszú évtizedekkel ezelőtt a valóságosat, úgy nyitom ki most múltam ládikáját egy kis emlékezésre. Visszatekintve sem számíthatok különleges meglepetésekre, váratlan ajándékkal felérő emlékekre — még sincs bennem sajnálkozás. Már tudom a legfontosabbat: anyám küldeményeinél azóta sem kaptam értékesebb csomagot.

Nem szegényen, de szerényen éltünk. Apai nagyapám uradalmi bognár volt Balatonszemesen, az ő házában laktunk, az ő mesterségét folytatta apám, az ő szükség szabta egyszerű életét éltük mi is. Anyám — a többi parasztasszonyhoz hasonlóan — nagyon sokat dolgozott. Gondot viselt rám és két húgomra, ellátta a háztartást, az állatokat, a kertet, és még apámnak is gyakran segédkezett a több kezet kívánó munkáknál, főként a fűrészelésnél. Leánykorának törékenységére én már nem emlékezhettem, testesebb alakja szelíd erőt sugárzott. Rendkívüli érzékenysége, halk határozottsága jótékonyan hatott a családra — rend volt és nyugalom. Az élet fókusza természetesen a konyha volt. Rakott tűzhelyének ajtaján keresztül elmerülten lestem a lángokat. Mennyire hiányzik városi lakásunkból az „élő tűz” melege és hangja! A duruzsoló, pattogó, szikrázó hang szinte állandóan ott lebegett a konyhában. És az illatok...! A bognárműhelyből behozott hulladék fadarabok, a különböző forgácsok, az akác-, dió- és szilfamaradékok égéskor csodálatos illatot árasztottak.

Kis kemencénk is volt, két ágy is a konyha berendezéséhez tartozott és egy hatalmas fotel. A grófi kastélyból kiselejtezett úri holmi furcsa „élőlényként” terpeszkedett a tűzhely mellett, apám esténként abban pipázgatott, amíg mi a pádon ülve iszogattuk a nefelejcsvirágos bögrében illatozó tejet, hozzá rendszerint hatalmas szelet üres kenyeret majszolgatva. A kenyér 5-6 kg-os gömbölyű, barna, meleg gyönyörűség. Napok múlva is friss, illatos; beléharapva érezhettük a kalászok selymességét, a nap melegét, a csendes tavaszi esők erejét.

A kenyér adomány. Sütésének szertartására máig is pontosan emlékszem. Koreográfiája éppen olyan volt, mint a „karádi mama” házában — anyai nagyanyám otthonában — sok időt töltöttem, és anyám konyhájának ízeire de gyakran ráismertem. Ám a hasonlatosság ellenére mégis mindig volt valami apró különbség. Még a köménymagos levesben is felfedezhettem a „másságot”. Mi lehetett az oka? A fazék, a tűz vagy az ezerszer ismételt mozdulat rejtett valami egyéni titkot? Az asszonyok keze tud valami mást, még ha grammokra és deciliterekre megegyezően azonos adagokat és anyagokat használnak fel? Lehetséges. A kenyerüknek is egyszerre volt hasonló és mégis megnevezhetetlenül más íze.

A kenyérsütésnek törvényei vannak — ezt már korán megtanultam. Pedig csak annyi dolgom volt, hogy tűzmesterként begyűjtsem a kellő mennyiségű szőlővenyigét, kórószárat és apró gallyakat, hogy erős lánggal égjen a tűz a kemencében! A sütéshez már előző este hozzákészültünk. Mindig ellenőriztem a teknő sarkában elkészített lisztágyacskát — de szerettem a kovász illatát — én illesztettem a teknő oldalához a kicsi létrát, amely megtartotta a fölé terített hófehér konyharuhát. A dagasztáshoz hajnalban keltek az asszonyok, hiszen mindig 5–6 kenyeret sütöttek egyszerre — jókora mennyiséget kellett megdagasztaniuk. A kenyér a mi ágyunkban melegedett, dunyhával letakarva, és nődögélt, „családtagnak” kijáró tisztelettel öveztük — méltán. A fő táplálékunk volt, mégis takarékos beosztással fogyasztottuk.

Édesanyám a hatalmas kenyerek mellett mindig sütött három darab pompost. A zsömlénél ez valamivel nagyobb kenyérke, tetejét meg is sózta, és ami a legvonzóbb volt benne: gyorsan megsült, hamar meg lehetett enni — hiszen a kenyérre csak estére számíthattunk. A harmadik szomszédunk, a jól megtermett Hatnakovics Treszka néni 8–10 pompost is sütött, mondván: „Ez az igazi kenyérmentelék! Amíg ezt esszük, nem fogy a kenyér” — a dolog logikáján nem törjük a fejünket, az érzelmi oldala viszont sokat sejtet az akkori emberek gondolkodásáról.

Beosztó, szerény életünk nem engedett meg semmiféle rafinált konyhaművészetet. De nem is nagyon ismertünk a lehetőségeket sem. A faluban bármelyik portára kopogtattunk be, szinte mindenütt hasonló ételek kerültek az asztalra. Krumplileves, bableves (szinte minden kerítésen szüretelhető juliskabab virított), paradicsomleves — ezek voltak a kedves leveseim. A tojásleves enyhén savanykás, köménymagos ízét el ne feledjem, még egy kevés apróra vágott petrezselymet is szórt bele anyám — nagyon szerettük. A petrezselyem egyébként is fontos anyagunk volt, akárcsak a répa, káposzta, vöröshagyma — ami a konyhakertben megtermett, és nem kellett érte pénzt kiadni. Kapros tökfőzelék, paradicsomos káposzta, kelkáposzta, most ötlik eszembe a tejfeles, metélt tésztával: fanyalogva ettük mi gyerekek, azért most megkóstolnám, hogy ízlene vajon? A főzelékekre nemigen jutott hús, volt ugyan hentes a faluban, de mi nem gyarapítottuk a vásárlóközönséget, hétvégén anyám tyúkot vagy csirkét vágott — a húsleves, a tyúkpörkölt galuskával volt az ünnepi lakoma, akárcsak a gulyásleves, ha nagynéha disznóhúst vettünk...

Akár mindennap szívesen megettük volna a dödöllét. Nem tudom pontosan, hogyan is készült: emlékezetem szerint a főtt krumpliba lisztet is kevert anyám; de a zsíros kanállal nagy élvezettel kenegettük a tányér karimájáig, és pirított hagymás zsírral locsolgattuk a tetejét — csuda laktatós étel volt!

Anyám gyakran sütött mákkal kevert piskótát, a tetejét megszórta maradék szilvalekvárdarabokkal — ez már rangosabb tésztafélének számított. Percek alatt elpusztítottuk. A rétes kiemelkedő napok „reprezentatív” süteménye volt: túrós, almás, mákos és az enyhén borsos, káposztás — olyan könnyű és olyan illatos volt, hogy azóta is ez a kedvenc süteményem. Bár a réteslap már egy kissé „művivé” teszi — de az ember ízlése is alakul a kor követelményei szerint. Én meg különben sem vagyok igényes.

Talán titkolnom kellene, de bizony nem vagyok ínyenc; nem vagyok „kedvenc vendég”, akinek a kedvéért a háziasszonyok szívesen produkálják magukat. „Kár belém” — mondogatom és kifejezetten sajnálom a hatalmas energiát, amit egy-egy többfogásos ebéd vagy vacsora elkészítéséhez elpazarolnak. Méltányolom a konyhaművészetet, de más művészetekért inkább lelkesedem. Azt nem állítom, hogy mindegy, mit eszem — de nem vagyok válogatós, és az egyszerűbb ételek tökéletesen kielégítik étvágyamat. Ha egy habostortaköltemény vagy egy kapros túrós béles között kellene választanom — nem kétséges, hogyan döntenék. Talán azért, mert anyám olyan remek túrós béleseket sütött a kemencében?!

És milyen finom volt a krumplis pogácsája. A kés élével recésre díszítette a tetejét, napokig elállt, rájárhattunk és ihattuk rá a finom hűvös kútvizet. Paprikás lisztből sütötte a sós pogácsát, majdnem kéttenyérnyi, tekintélyes nagyságú darabok voltak — nem tudtuk megunni, akárcsak a linzertésztákat. Szinte mindig volt a kamrában — konyharuhával gondosan letakarva — valamilyen sütemény, pogácsa, lehetőleg olyan, amelyhez nemigen kellett sok tojás, mert az nagy kincsnek számított. Nem véletlen, hogy annyira szerettük a rántottát. A serpenyőben sercegő zsír, a habosra felvert tojás látványa mámoros érzéseket váltott ki belőlem, ma is kedvenc ételeim közé tartozik a rántotta. Hát ha még néhány szelet zöldpaprikát, kis füstölt szalonnát is teszünk bele (én néhány kiskanálnyi tejet vagy tejfölt is keverek a tojásba, úgy könnyebb, habosabb) — igazán remek étel.

Ezzel aztán ki is merül a főzési tudományom, talán azért is, mert gyermekkoromban sem vonzódtam a főzés titkaihoz. „Szaladj ki kisfiam, hozzál két fej vöröshagymát!” — „Ugorj egy kis tűzrevalóért!” — ez volt minden hozzájárulásom az ebédek, vacsorák elkészítéséhez. Bár most jut eszembe, a halat szívesen tisztogattam, ha olykor-olykor hozzájutottunk. Ahhoz képest, hogy a Balaton mellett éltünk, elég ritkán ettünk halat. Talán azért, mert a falusi ember nemigen tekintette húsnak. De előfordult, hogy a halászok „részhallal” fizették meg apám munkáját (ők meg a fizetségük részeként kaptak meg határozott mennyiséget), leginkább keszeget, gardát sütöttünk paprikás lisztben. Anyám ropogós barnára pirította, és néha megengedte, hogy „kóstolgathassak” belőle még sütögetés közben. Nagy dolog volt.

Nem a miénk már a szülői ház, idegenek laknak benne. Csak a temetőbe látogatunk, ha hazamegyünk. De hajdani otthonunk előtt ott áll szüleim kedves diófája. Ezt a diófát (úgy ötven éves korában) — nem sokkal anyám halála után — kidöntötte egy óriási erejű vihar. Szabályosan kicsavarta a gyökerét is, olyan élettelenül feküdt, hogy nem akartuk elhinni az egyik falubéli mesterembernek, hogy „feltámasztjuk ezt mi még!”. Csörlőket, köteleket, szerszámokat hoztak, s majdnem húszan gyűltek össze az „újraélesztéshez”. Felállították és a gyökereit visszaültették a helyére. És az öreg diófa megkapaszkodott a földben, tovább él azok helyett, akik ültették. Csak a diós tésztát készíti egy másik fiatalasszony egy másik kisfiúnak...