"Anyámnak köszönhetem, hogy a mai napig nem szeretem a „nagyüzemi” ízeket. S hogy hogyan főzött ő? Erre kétféle válaszom is van. Egyrészt azt mondhatom, hogy nagyon gyorsan, mai meghatározással, szervezetten. " Írásunk apropója, hogy a színészóriás a 90. születésnapját ünnepelné. Rá emlékezünk ezzel a Magyar Konyha hasábjain megjelent írással, 1996-ból.
Repült a keze alatt a munka, általában napokra előre átgondolta, hogy mi kerüljön az asztalra. Másrészt egyszerűen, vagyis az Észak-Magyarországon, a Felvidéken és a Kárpátalján megszokott ételek kerültek ki a lábasokból, fazekakból. Apropó lábasok! Már-már mániákusan ügyelt arra, hogy mindegyik zománcozott és kék színű legyen. S ha néha kilyukadt valamelyik, nem cserélte le, hanem megvárta, amíg a budai Fő utcában felbukkant a „drótos tót”, és megszegecselte a konyhai hadműveletek során megsebesült edényeket.
Babusgatta, becézte a már elfeketült fejű fakanalait, nehezen vált meg régi tárgyaitól. Talán kevesen tudják, hogy édesanyám papné volt. Az egykori sátoraljaújhelyi postamester lánya 1919-ben kötött házasságot édesapámmal, aki görög katolikus papként kérte meg a kezét. Ez a családi állapotán kívül a továbbiakban meghatározta egész életét, hiszen görög katolikus pap feleségének lenni egyben hivatás is. E vallás papjai nősülhetnek, de csak egyszer és nem válhatnak el. Ezért a papnékra különösen nagy felelősség hárul, a szokásosnál is jobban össze kell tartaniok a családot.
Édesanyám nyolcszor szült, de csak hárman maradtunk életben, én vagyok a legfiatalabb. Idén voltam 60 éves. Szóval éltük a papcsaládok mindennapi életét, amelyhez a templomi ruhák és a kehelykendő mosása-vasalása mellett hozzátartozott a proszfora, azaz az oltárkenyér sütése is. Tekintettel arra, hogy a mi vallásunkban két szín alatt áldozunk borral és kenyérrel, ehhez szükséges ez a szentelt tészta. Szombatonként édesanyám külön erre a célra szolgáló tálban gyúrta, gyúródeszkán formázta és tepsiben sütötte a vasárnapi miséhez.
Íme a receptje (ahogy annak idején nála láttam): 1 kiló dupla nullás lisztet langyos vízben feloldott 2 deka élesztővel, egy kevés sóval keményre gyúrta, jól kidolgozta. Öt kis cipóra formázta, 1 órát kelesztette. Ekkor az apám által fából faragott proszfora nyomával a kereszt alakot belenyomta, meglisztezett tepsiben kisütötte. Mielőtt apámhoz, az előkészületi oltárhoz átvitte megszentelni, lestem, hogy mikor vágja körbe a kicsit odaégett kenyérszéleket. Imádtam ezeket a széleket...
A másik ilyen „szent” étel, illetve inkább édesség a húsvét vasárnap kötelező sárgatúróvolt. 1 liter tejet habverővel össze kell dolgozni 10 egész tojással, egy csomag vaníliás cukorral, csipetnyi sóval és 3 evőkanál kristálycukorral. Ezt lassú tűzön addig kell kevergetni, amíg ki nem csapódik és a túró el nem válik a savótól. Tiszta tüllruhába öntjük és fazék felett kb. egy napig csöpögni hagyjuk. Ezt a sárgatúrót kell a sonka mellett a húsvéti kosárba tenni és megszenteltetni. Annyira szerettem, szeretem a mai napig, hogy akár minden vasárnap megenném!
Jut eszembe még egy édesség: a mákos bobajka, ami a mákos gubához hasonló. Előttem van még idős korában is magas, kicsit testes alakja és ősz kontya. Mi gyerekek „tetszikeltük”, nem tegeztük, de azt hiszem a szülők iránti szeretet, tisztelet ezt így kívánta. Szüleim is életük végéig magázták egymást. Anyám alázatos hívő és ugyanakkor kedvesen hiú volt, különösen készült egy-egy püspöki látogatásra. Mindig volt egy biztató szava az édesapám mellett diakonizáló kispapokhoz is. Kár lenne szégyellni, mi több tagadni, hogy az 50-es években a papok éppen csak megéltek és bizony sokszor a hívők adományaival pótolták ki az asztalra valót.
Azt hiszem, nincs még egy ember az országban, aki annyi mustároszsíros kenyeret evett mint én. Anyám szinte minden ebédnél és vacsoránál elmondta: kisfiam, mindent meg kell enned, csak annyit végy a kenyérből, amennyit megeszel és csak annyit szedj a tálból, amennyi jól esik, ne a szemed diktáljon, hanem az eszed! Sokszor eszembe jutnak szavai, és ezt próbáltam a gyerekeimnek is átadni.
Fotó: Hunyady József / Fortepan
Sokszor volt nálunk főzelék, de híresek voltak a habkönnyű daragaluskákkal készült levesek is. És azok a lángosok! Szalagosra, ropogósra sültek, és mégis szinte át lehetett látni rajtuk. Mai napig nem tudom megállni, hogy a piacon ne egyek lángost, de hát hol vannak ezek attól! Eszembe jut a gangra kitett, üvegekben érlelt kovászos uborka, a kamra polcain katonásan sorakozó baracklekvárrok és befőttek sora. Az én tisztem volt paradicsombefőzéskor a passzírozás. A baj biztosan bennem van, hogy állandóan a régi ízeket keresem.
S aztán jöttek a főiskolás évek. 1957-ben járunk. Reggel elmentem hazulról és csak késő este, inkább éjszaka kerültem haza. Minden nap kaptam 3 forintot ebédre. Ez volt a parizeres zsemlék és a napi egy liter tej korszaka. Mikor hazaértem, a cserépkályha tetején találtam kis lábasban, melegen a vacsorát. Tanulmányaim miatt ekkor már rendszertelenné váltak a családi étkezések, és 1961-ben, amikor Miskolcra szerződtem, gyakorlatilag el is jöttem hazulról. 1963-ban kerültem újra Pestre, és hát bizony - így utólag megvallva -, nem sűrűn jártam haza. Édesanyám bevált trükkje volt, hogy előadás előtt a színházba betelefonált és jobbnál-jobb ételek ígéretével hazacsábított. A mai technika mindenre képes, csak az égi telefonok nem csörögnek már. Pedig várom a hívást...
Tudta? A Magyar Konyha idén ünnepli 50. születésnapját. Fenti írásunk 1996-ban jelent meg. Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, fizessen elő magazinunkra ide kattintva!
