Polgár Judittal, minden idők legsikeresebb női sakkozójával összehozni egy interjút kihívásokkal teli vállalkozás, különösen akkor, ha nem sakkról van szó. A gasztronómia viszont nála is jó hívószó.

– A helyszín a Polgár Judit Sakk Alapítvány irodája a Gellérthegy oldalában, a falon Weiler Péter festménye a gyermek Juditról (a képet lásd a következő oldalon). Weiler alig idősebb önnél, ugye nem negyven éve festette ezt a képet?

– Nem, egy gyerekkori fotóm alapján készült, szerintem nagyon jól sikerült.

– Mit keres az ön előtt lévő kartotékrendszerben?

– Apám itt vezette mindazt, amit a sakk­ellenfeleimről tudni lehetett.

– Mivel foglalkozik manapság, ritkán hallunk önről...

– A versenysakktól visszavonultam, de szakkommentátorként aktív vagyok, könyveket írok, mesterkurzusokat tartok és aktívan szervezem a Polgár Judit Világsakkfesztivált. 

– Beszélgessünk egy másik művészeti ágról, a konyhaművészetről. Milyen szerepet játszik a konyha az életében?

– Eléggé központit. Amikor beköltöztünk a lakásunkba, az amerikai konyha mögött volt egy hatalmas ablakfelület, annak háttal ültem, és a szekrényeket láttam, pedig szerettem volna kinézni. Így aztán átpakoltam a konyhát – nem azért van az a nagy ablak, hogy a vendégek láthassák a gyönyörűségeket, inkább magam akartam látni a Gellérthegy oldalát és a Dunát. Végül is én vagyok a konyhában állandóan.

– Akkor mondhatom önre, hogy háziasszony? Nem sértődik meg?

– Ugyan már! Nagyon szeretek főzni, de mivel rengeteget utazom, nem kell az év 365 napján háziasszonynak lennem. Így aztán nem is tudom megunni a főzést. 

– Van kedvenc főztje? 

– Időszakos kedvenceim vannak. Nyáron sok a saláta és zöldség az asztalomon, általában sült zöldségek. Tudja, amikor Indiában voltam elvonulókúrán…

– Elvonulókúrán? Mitől kellett el­vonulnia?

– Az itthoni nyüzsgéstől, a stressztől, amivel a munka jár. Egy ájurvédaközpontba járok Dél-Indiában, Kerala államban, és tényleg hatásos a kúra, megtisztítja az ember testét-szellemét. Van ott minden, jógázás, kezelések, jó étkezés, nyugalom, lelassulás. Rám nagyon jó hatással volt, és akik húsz éve járnak oda, ők is esküsznek rá. A Covid környékén voltam ott először, és amikor hazajöttem, három hónapig csak indiai ételeket főztem magamnak és Gusztinak, a férjemnek. Olivér és Hanna, a gyerekek sajnos nincsenek annyira oda az indiai fogásokért.

– Milyennek ismerte meg az indiai konyhát? Nem túl csípős?

– Hihetetlenül intenzívek az ízek. Vegyük a masalát, ez tulajdonképpen egy fűszerkeverék, de ahány szakács, annyiféle, mert ők maguk készítik. Az ájurvéda konyhában mindennek megvan a maga sorrendje. Jártam is ilyen kurzusokra, tanultam az ájurvédikus főzést. És igen, vannak szinte elviselhetetlenül csípős fogásaik is, de az nem igaz, hogy minden indiai étel csípős. Egyébként imádom a csípős ételeket.

– De bizonyára nem csak indiait főz.

– Nem, volt például egy quiche-időszakom, omlós tésztaalapra tejszínes tojásrántottát rakunk gazdag feltéttel. Valójában ez egy kerek pite. Aztán Marrákesben például egy Michelin-csillagos séffel volt szerencsém főzni. Fűszereket ritkán, ötleteket azonban mindig hozok haza magammal az utazásaimról.

– Ha most megéheznénk, és meg akarna kínálni valamivel, mi lenne az?

– Aszalt szilvás libamáj. Régen az volt az egyik specialitásom. Jó sok hagymával! Mindegy, hogy liba- vagy kacsamáj, csak ne csirkemáj legyen. Felszeletelem a májat, serpenyőben úgy sütöm meg, hogy kimenjen belőle a zsír, de felhasználom: abban sütöm meg a felszeletelt hagymát, majd az aszalt szilvát összefőzöm vele. Ez pirítóssal isteni, ráadásul a család is szereti. 

– Egyszerűnek tűnik… 

– Kerülöm a munkaigényes ételeket. Két-három óra a maximum. Például paprikát is előszeretettel sütök. Aztán kikeverem a juhtúrót tejföllel és jó sok fokhagymával, ezt teszem alulra, rá a sült paprikát olívaolajjal és zöldpetrezselyemmel. De például tiramisùban is jó vagyok! És készítek házi sajtot, aminek paneer a neve, tulajdonképpen friss natúr sajt. 

– Ez hogyan készül?

– Felforralom a 3,6 százalékos zsíros tejet, adok hozzá citromot, attól összeugrik, utána lecsöpögtetem, és kétféle ételt készítek belőle. Az egyik olyan, mintha rántotta lenne, de nincs benne tojás, azt összemorzsolom, teszek bele kumint – ami csak hasonlít a mi köményünkre –, és rakok bele paradicsomot is. A másik a pa­neer masala – a masala valójában egzotikus fűszerkeverék –, ez is gyors étel, fél óra alatt kész van. Hagyma, különböző fűszerek, paradicsom, ezeket összeturmixolom, kesudió is kerül bele, ezzel megvan a szósz, aztán hozzáadom a paneert meg a vajat.

– Milyen ételt készített legutóbb?

– Tortillát! Jó sok hagymával, apróra vágott főtt krumplival, és az egészet nyakon öntöm tojással. Mindkét oldalát megsütöm, és úgy tálalom, mint a tortát, a tetején házi tejföllel és füstölt sajttal. A füstölt sajt a lényeg! Ez az én specialitásom, és az, ha szépen van tálalva. Sokat utazom, gyakran eszünk étteremben, és ott adnak a küllemre. Ezt megszoktam, és „hazahoztam” magammal az ízléses tálalás szokását.

– Pedig emlékszem, amikor meglátogattam a Polgár családot 1986 környékén a Szigony utcai panelben – önök nem ezüstkanállal a szájukban születtek...

– Ne is mondja! Előfordult, hogy konzerv volt a menü, például bolgár olajos hal. A Magyar Sakkszövetség mindent elkövetett, hogy ellehetetlenítsen minket. De apuval nem bírtak, ő átment a falon is. Anyutól pedig megkaptuk az otthon melegét. Csapatmunka volt.

Fortepan/Urban Tamás

– Ha már sakk: Bobby Fischer gyakran járt Magyarországon, tud valamit az ő étkezési szokásairól? 

– Ó, hogyne! Odavolt a pörköltért, a paprikás csirkéért. Rengeteget tudott enni. Mi, sakkozók, általában gourmet-k vagyunk. Manapság az élsakkozók tehetős emberek – köszönhetően Bobbynak, mert ő srófolta fel a pénzdíjakat –, és szeretnek neves éttermekben enni. Én jobbára csak külföldön árok éttermekbe, a legutóbbi utazásunkkor mindennap egy Michelin-csillagos étterembe vittek minket. Benézhettem a konyhába, látványnak is elsőrangú volt.

– Éppen azt a fotót nézem, amelyen Florentino Pérezzel, a Real Madrid elnökével pózol. Hogy áll a spanyol konyhával?

– Szeretem. Szinte ott nőttem fel, annyit játszottam gyerekkoromban Spanyolországban. Azt, hogy olívaolajjal főzök, a spanyoloktól lestem el. Odavagyok a rákokért, a polipért, a tengeri halakért… És ők is előszeretettel használják a fokhagymát.

– Hová utazott mostanában?

– (Rövid töprengés…) Jamaicába és Párizsba.

– Összefolynak, ugye? Nehéz kibogozni.

– (Harsány nevetés.) Nehogy azt higgye, hogy nyaraltam Jamaicán, oda is a sakk szólított, mint ahogy Keralán kívül mindenhová. Ne kérdezze, milyen a jamaicai konyha, mert ott csak munka volt. De szeretem például a thai konyhát, és a kínait is, persze nem azt, amit nálunk kínai címszó alatt fogyasztanak, hanem az autentikusat, ami egészen más. 

– Az olasz konyhát is kedveli?

– Remek a lasagném! Tudja, mitől? Hogy a besamelmártást kevés liszttel kell kikeverni! Ezen mindig vitatkozunk Zsófi nővéremmel. Mondhatni, sorsdöntő kérdés Polgáréknál, mennyi lisztet tegyünk a besamelmártásba. Ő beleborítja a lisztet, csak az a lényeg, hogy csomómentes legyen, én viszont azt vallom, hogy kevés lisztet tegyünk bele, csak kevergessük sokáig.

– Van a kevés liszten kívül más Polgár-törvény is?

– Van. A lecsóba nem teszünk krumplit, csak paprikát, paradicsomot és kissé csípős kolbászt. Az mindegy, hogy tojással vagy anélkül. Mindkettő jó. De a krumpli nem játszik!

– Ha váratlanul beesik egy vendég, mivel kínálja?

– Ha van itthon datolya, betekerem baconbe, berakom a sütőbe, és pár perc alatt kész a fenséges csemege. 

– Milyen különleges fogással szokta még meglepni a látogatókat?

– Csatnival. A körtecsatnimba gyömbért, fahéjat, csípős paprikát, apróra vágott körtét, narancslét és diót teszek. Ja, és citromhéjat. Az egészet összesűrítem, és kapok egy dzsemszerű képződményt. Isteni! Sós sültek mellé ideális. Jól hangzik?! 

– Végezetül árulja el, mit tanácsolna felnőtt fejjel a kis Polgár Juditnak?

– Ugyanazt, amit a szüleimtől kaptam: légy önmagad! Elégedett vagyok az akkori döntéseimmel és az életem alakulásával. Nem változtatnék. Azt gondolom, minden úgy volt jó, ahogy történt.