Több mint tízezer éve termesztjük a lencsét, és azóta is varázserővel bír. Nem kezdődhet nélküle az új esztendő!
Neolitkori lencsemaradványok azt bizonyítják, hogy a növény termesztése már az i. e. 8-5. évezred előtt megkezdődött.
Caligula hozta
Az egyiptomi lencsetermesztésről Hérodotosz is beszámolt. Följegyezték, hogy amikor Caligula hajója a nagy obeliszket (Kleopátra tűjét) Rómába szállította, ballasztképpen százhúszezer véka lencsét vitt magával.
Fontos volt a lencse az ókori görögök és rómaiak életében is. Ránk maradt a nagy ínyenc-gasztronómus, Apicius receptje, mely szerint:
Hazánkba, az egykori Pannónia területére, a lencsét a rómaiak hozták. Az itt talált régészeti lencsemagmaradványok tanúsága szerint népünk e növénnyel hamar megismerkedett. Középkori kolostorok lakói már szántóföldön termesztették, a török hódoltság idején pedig fontos szerepet játszott a katonák élelmezésében.
Böjti étek varázserővel
A 16. századtól a főúri étrendek mindegyikében csak böjtös napon találunk lencsét. Régi szakácskönyveinkben is az önálló lencseételek a „böjtnapokra való leves étkek” vagy „ böjti eleddel” című jelzett fejezetekben szerepelnek.
Karácsonykor, de főként újévkor a lencseételek tálalása szinte kötelező szokás, mert varázserőt tulajdonítanak neki: sok pénzt hoz majd az új esztendőben, és ha disznóhússal esszük, akkor még jobb, mert a disznó a szerencsét „összetúrja”.
Vérré válik
A hiedelem szerint a lencsének bajelhárító, növekedést, termékenységet elősegítő hatása is van. Régi szokás szerint a gonoszjáró estéken az istálló és az ólak környékét kölessel, lencsével, mákkal szórják be, csakúgy, mint az újszülött csikót, borjút is.
Érdemes megjegyezni Dugonics András „Vérré válik, mint barátban a lencse” szólásunkhoz fűzött magyarázatát. Eszerint: „Azt mondják Mátyás királyunk felől: hogy két Barátot csak azért záratott bé szobáinak egyikébe, mert nálla elöljárójok ellen azt merték megpanaszolni, hogy őket örökké lencsével tartja. Ezeket a király egy-két nap megkoplaltatván, harmadnap lencsét adattatott nékik, megparancsolván a lencsehordó inasnak, vigyázna a fráterekre, mit szóllalának együtt.
Ezek a lencséhez hozzálátván, azt jóízűen megették. Hogy az inas (ki deákul nem tudott) szavokat meg ne értené, azt mondották magyaros deáksággal: véréválet, azaz: bizony jó. Ezzel a szolga urához visszamenvén, azt mondotta néki: hogy a barátok jóízűen megették legyen a lencsét, szünetlen azt mondván, hogy vérré válik bennök.”
Fotó: AdobeStock, Wikipédia
