Száz évvel ezelőtt, 1926-ban indult a pincérek forradalma Pécsről. A borravalórendszer ellen indított helyi mozgalom országos hullámokat vetett.
Az első világháború vége felé a pincérek közössége, illetve céhük, a Szállodai, Éttermi és Kávéházi Alkalmazottak Országos Egyesülete egyre vehemensebben kritizálta az úgynevezett borravalórendszert. Addig ugyanis a felszolgáló személyzet alig kapott alapfizetést, jövedelme szinte kizárólag a jattból állt, ami viszont javarészt a fizetést bonyolító főpincéreknél landolt.
„Pincérok, ne sírjatok”
A felszolgálók ezt elégelték meg 1919 tavaszán, helyette a bevétel ¬ x százalékát követelték maguknak. Az időzítés egyébként nem véletlen. Az 1919 tavaszi időzítés egyébként nem véletlen. Március 21-én kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, így megalapozottnak tűnt a remény, hogy a pincér, vagyis „a proletár osztálynak egyik legjobban kiuzsorázott munkása” jobb alkupozícióba kerül. Tartós, a Tanácsköztársaság bukása után is fennmaradó sikert azonban kizárólag Pécsen sikerült elérni. Még úgy is, hogy a baranyai megyeszékhelyen a májusi négyhetes, borravalómentes tesztüzemet igencsak máshogy értékelték a dolgozók és a tulajdonosok. Egy biztos: a szolgáltatás színvonala ez idő alatt kevésbé hullámzott, hiszen a pincéreknek nem kellett a pénzes vendégekhez „dörgölőzniük”.
Működik a dolog
Pécsen a bruttó jövedelem 8-10 százalékát osztották szét a személyzet tagjai között. A rendszer kiválóan működött, erről a Budapesti Hírlap tudósítója számolt be 1926-ban. „Jól megy üzletük, mert mindenütt újítások, új befektetések nyomai láthatók.” Nem sokra rá aztán majdnem véget ért az idill: szeptemberben derült égből érkezett a hír, hogy a pécsi pincérek sztrájkra készülnek, mivel a helyi ipartestület vendéglős szakosztálya felülvizsgálatot és a forgalomtól független havi 1,8 millió koronás, igencsak szerény fizetést javasol.
![]()
Fotó: Fortepan / Magyar Bálint
A munkabeszüntetéssel fenyegetés hatására az ipartestület visszavonulót fújt, de a felvetés arra jó volt, hogy a Magyar Pincérek Országos Szövetségének illetékesei ismét követelni kezdték a pécsi modell országos kiterjesztését, mindhiába.
Ellenliga
A téma viszont napirenden maradt olyannyira, hogy 1934-ben miniszteri rendelettervezetig jutott el az ügy – addigra a pincérek mellé felsorakoztak a fodrászok és a taxisofőrök is, még Borravalóellenes Ligát is alapítottak.
A rendelet idevágó pontja így hangzott volna: „Említett vállalatok a vendégek (fogyasztók) kiszolgálásáért kiszolgálási díjat számíthatnak fel. A kiszolgálásért szedett díj a vendég (fogyasztó) által fizetett számla végösszegének 12 százalékánál több nem lehet és azt a számlán (elismervényen, nyugtán stb.) külön fel kell tüntetni. A kiszolgálásért szedett díj egészében a vállalatnak a vendégek kiszolgálásával foglalkozó alkalmazottat illeti és azt közöttük megfelelő arányban kell szétosztani.”
(Nem nehéz észrevenni, hogy itt a manapság egyre több helyen alkalmazott szervizdíj vagy felszolgálói díj valamiféle előfutáráról van szó.)
A szálloda-, kávéház- és étterem-tulajdonosok a status quo érdekében természetesen ellentámadásba lendültek, mondván, a 12 százalék a pincérnek megélni kevés, az étteremnek tönkremenni viszont éppen elegendő, ráadásul a főpincérek is állásukat vesztik. Lobbitevékenységükkel kétévnyi időt nyertek, a rendeletet végül 1936 áprilisában fogadták el – a kiszolgálási díjat ekkor 15 százalékban maximalizálták. Az ország tehát utolérte Pécset – azaz csak utolérte volna, ott ugyanis hamarosan megint egy lépéssel előrébb jártak. A rendelet kihirdetésének ürügyén az engedélyezett 15 százalékot a város legtöbb vendéglátóhelyén beépítették az ételek, italok árába. Mondhatni, másodszor, hiszen a borravalórendszer éppen azért tudott Pécsen megszűnni, mert a pincérek jövedelmét egyszer már hozzácsapták az árakhoz. Nem véletlenül jegyezte meg később találóan, egyszersmind keserűen az Uj Nemzedék újságírója: Pécsett a borravalórendszer eltörlése megteremtette a borravalót.
Borítókép: Fortepan / Bojár Sándor