Viszontagságos volt a magyar pincérnők élete a második világháború előtt, és erről ők maguk tehettek legkevésbé.

Egészen a 19. századig a vendéglátóhelyeken maga a fogadós-tulajdonos vagy valamelyik családtagja főzte és szolgálta fel az ételt. A mai értelemben vett pincér a 19. század első felében született meg a sokasodó feladatokból adódó terhek csökkentésére. Előképzettség nélkül, gyakorlatilag bárkiből lehetett pincér, akit a munkaadó alkalmasnak gondolt. Egyetlen dolog jelentett sokáig hátrányt: ha az illető történetesen hölgy volt.

Kasszírnők

Pedig a női személyzet a vendégtérben tulajdonképpen egy időben jelent meg Magyarországon a férfi pincérekkel. Úgynevezett kasszírnők vagy pénztárnoknők ültek a pénztárban, jegyezték fel a fogyasztást, majd szedték be a vendégtől a pénzt. Később a „pincérnősödés” jegyében az italbárt is kezelték. Kimondva-kimondatlanul elvárás volt velük szemben, hogy bájaikat bevetve generáljanak forgalmat. Nem véletlenül hívta a köznyelv a kasszírnőket egyszerre „kacérnő”-nek és „kasszatündér”-nek. Kettős megítélésük azután sem változott, hogy kimerészkedhettek az asztalok közé. A nők vendéglátóipari tevékenységét éppen a közerkölcsre hivatkozva korlátozták olykor. Egy 1884-es rendelet például megtiltotta, hogy a budapesti kávéházakban nők szolgáljanak fel. Fogadóban, vendéglőben ellenben pincérkedhettek.

A furcsaságok sora itt még nem ért véget. 1903-ban a hatóságok 50 korona pénzbüntetést róttak ki egy szegedi kocsmárosra, mert 30 évesnél atalabb leányt alkalmazott. „A törvény szerint azok a női szemek, amelyek már harmincz esztendő tavaszát látták, nem veszedelmesek a férfi nemre” – ironizált az eset kapcsán a Szeged és Vidéke újság.

Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Emancipáció

Hamar kiviláglott, az egész tényleg nem több mint képmutatás. Amikor ugyanis 1906-ban a fér pincérek a magasabb jövedelem reményében szervezkedésbe fogtak, a kávéháztulajdonosoknál azonnal másodlagossá vált az erkölcs. Hogy rontsák az elégedetlenkedők alkupozícióját, arról kezdtek beszélni, micsoda igazságtalanság eltiltani a nőket a kávéházi felszolgálástól. A másik oldal persze, ugyancsak a saját érdekeiknek megfelelően, hecckampányt indított, mondván, a nők rászabadítása a kávéházakra 4000 kávéssegédet tenne földönfutóvá, ráadásul itt nem egyébről van szó, mint a nyílt színi prostitúció legalizálásáról.

Végül nyert az emancipáció – legalábbis látszólag. 1907-ben engedélyezték a fővárosi kávéházakban a női kiszolgálást reggel öt és este nyolc között. A feltételek: a felszolgáló nők csak egészen egyszerű, sötét színű, a karokon és nyakon zárt, kivágás nélküli ruhában dolgozhattak, és a mulatozásban nem vehettek részt. Mindennemű kihágásért az üzlet tulajdonosát terhelte a felelősség, akár az iparengedélye rovására. Akkoriban született a szállóige: a sütemények és pincérnők fogdosása tilos!

Apró szépséghiba, hogy a pincérnők bére még 1918-ban sem mindenhol érte el a férfi pincérek fizetésének felét. Eme tény megerősíti, ez az egész ügy valóban nem az egyenjogúságról, csak a gazdasági érdekek ütközéséről szólt.

Végkifejlet

Az első világháború okozta férfihiány idején természetesen nem emeltek szót a nők működése ellen, 1927-ben a Magyar Pincérek Országos Szövetsége viszont már újra szorgalmazta a „készülő erkölcsrendészeti törvény értelmében a pincérnők teljes kizárását az iparból”. Nehéz nem észrevenni, hogy megint gazdasági okok miatt (az 1929–1933-as világválság felé menet) játszották ki az erkölcsi kártyát. Nem jártak sikerrel, ahogyan nem járt sikerrel pár évvel később egy másik (férfi) érdekvédő szervezet sem. Hiába követelték az országban működő háromezer kolléganőjük kigolyózását, a döntéshozók nem is foglalkoztak a felvetéssel. A téma aztán a második világháború után végleg lekerült a napirendről. A pincérnők jöttek, láttak – és maradtak.

Borítókép: Fortepan / Bojár Sándor