A régi világban a farsang volt az év legvidámabb mulatsága, a februárt így is nevezte a kalendárium: Farsang hava. Aztán a karneválok, álarcosbálok elmaradtak, és a farsangi időszak ételei is kezdenek feledésbe merülni. Pedig mit ér az élet fánk, koktél vagy kocsonya nélkül?
„Eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle” – írja Márai Sándor A négy évszak című könyvében. Hogy idén ez másként legyen, kezdetnek emlékezzünk gyerekkori farsangokra, amiket vidámnak, színesnek láttunk, áhítattal vártunk, és nem csak azért, mert a jelmezverseny fődíja általában egy kerek, egész csokitorta volt.
A farsangot kétségtelenül körülvette valami jófajta bizsergés. Szabó Magda ifjúsági regényében, az Álarcosbálban így ír ennek titkáról: „A jelmezbálban az a legjobb, hogy […] az ember néhány óráig azt játszhatja, hogy megváltozott, elvarázsolták, idegen és ismeretlen lett hirtelen.” És ha már gyerekkor, az emlékezet legmélyebb bugyraiból talán sokaknak előjön K. Lukáts Kató illusztrációja Gazdag Erzsi Konyhai bál című verséhez, amelyben a konyhai eszközök is megadják a módját az ünnepnek:
„Itt a farsang, áll a bál,
keringőzik a kanál,
Csárdást jár a habverő,
bokázik a máktörő.”
Vegyünk hát példát a konyhai eszközöktől, és ne hagyjuk a feledés homályába veszni a farsangot, ami annak idején a felnőttek körében is megbecsült ünnep volt, hiszen bálokból, lakomákból, lánykérésből, lakodalmakból az évnek erre az időszakára jutott bőven.
CSÜTÖRTÖKÖT MONDUNK
A farsang vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig, idén március 2-ig tart, ezt követi a nagyböjt.
Noha két keresztény ünnep keretezi, a farsang maga pogány hagyományokon alapul. A farsang csúcspontja mindenkinek más. Sokaknak a karnevál, ismertebb nevén a farsang farka, ami farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre szorítkozott, ekkor voltak a legnagyobb mulatságok és maga a télbúcsúztatás, itthon legismertebb közülük a mohácsi busójárás.
Másoknak, főleg a nagyevőknek az okozott örömet, hogy legálisan töltekezhettek, sőt, akadt egy olyan nap, ami különösen megengedő volt. Nagyböjt előtt, a farsang utolsó csütörtökén
bőségesen lehetett fogyasztani zsírban gazdag és a farsangi időszakhoz kötődő ételeket, amilyen a fánk vagy a kocsonya.
Az emberek kapva kaptak az alkalmon, indoklásuk szerint azért is, mert a néphiedelem úgy tartotta, így lesz bőséges a termés és ennek hatására hízik kövérre a jószág.
ZSELATIN HASZNÁLATÁÉRT BÖRTÖN JÁR
Ha kocsonya került az asztalra, az sem lehetett akármilyen. „A jó kocsonya nem lehet nyúlós, inkább üvegszerűen törékenynek, átlátszónak kell lennie. A legjobb, ha rezeg. Nem lehet zavaros, sem zsíros.
A titka a kiváló alapanyag és a kellő fűszerezés. Ecettel vagy citrommal savanyítjuk” – adja meg tőmondatokba rendezett iránymutatásait az étellel kapcsolatban Gundel Károly. Többször kell habtalanítani és átszűrni. Zselatin használatáért pedig – az ínyencek szerint – börtön jár.
Jó hír a szabadszelleműeknek, hogy a kocsonya alternatív étel, készülhet bármilyen húsféléből. Az első kocsonyák alapanyagai a különféle halak voltak, de tehénlábból sem volt ördögtől való elkészíteni. Bornemisza Anna receptgyűjteményében bukkan fel először a malackocsonya.
A kocsonyával kapcsolatos leghíresebb anekdota Miskolchoz köthető. A 19. században történt, hogy egy tót fuvaros a Magyar Huszár fogadóba tért be, és vacsorára kocsonyát rendelt. A kocsmárosné, akit Potyka Katinak neveztek, a ház alatti sötét pincéből hozta is az ételt. A tót atyafi nekilátott, és előbb a lé alól kikandikáló húst akarta megenni, ám ijedten ejtette el a villát. „Jaj, jaj, kocsmárosné, ennek a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felém!”
A legenda emlékét őrzi az a porcelánból készített, vásárokon árult kocsonyástál is, amely természetesen nem mellőzi a tányér aljára rögzített porcelánbékát. Potyka Kati odasietett, és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. – No, ennek pechje volt! – mondta Kati flegmatikusan, és kiszabadította a megdermedt békát. A különös jelenet általános derültséget keltett, majd megesett még néhány alkalommal a Korona Szállóban és a Három Rózsa vendéglőben is. Innen származik a mondás:
„Pislog, mint miskolci kocsonyában a béka!”
Csillámporos bálok Mária Terézia előtt is voltak, de a mulatozást ő korlátozta 1770-től este nyolc és hajnali három óra közé. Később tiltotta az ízléstelen jelmezeket is. A reformkorban a bálok közkedvelt helyszíne a Redoute, a pesti Vigadó lett. Az első bált 1833 januárjában rendezték itt, ezzel nyitotta meg kapuit az épület. Aztán 1849 májusában Hentzi vezérőrnagy ripityára lövette a várból, helyette épült a jelenlegi Pesti Vigadó 1865-ben. Az 1866-os farsangi bált maga Sissi és Ferenc József nyitotta meg. Az épület falai között rendeztek korcsolyabált is.
SZALAG NÉLKÜL MIT SEM ÉR
A fánk története sem mindennapi. Középkori sütemény ez, amit hívtak apácafánknak, apácapogácsának, de több országban apácafing néven is ismert, a népnyelv nálunk a becézett formáját, az apátzafingotskát használta. A történetért 1474-be kell visszautaznunk, a franciaországi Tours városának Marmoutier nevű apátságába, mely híres volt a konyhájáról. Történt ekkor, hogy a püspök épp a kolostor védőszentjének, Szent Mártonnak a köpenyét akarta megáldani, amikor seregletével a konyha előtt elhaladva pukkanásokra lett figyelmes.
A népes gyülekezet megrökönyödve meredt a tűzhely mellett álló, szent életű Ágnes nővérre, aki elvörösödött és zavarában újabb tésztagolyókat ejtett a kezében lévő kanálból a forró olajba.
A püspök elkacagta magát és sebtiben nevet adott a süteménynek: paix-denonne (apácabéke).
Igen ám, de ez kiejtve úgy is érthető: „pedönon”, ami viszont apácafingocskát jelent. Magyarországon Simai Kristóf 1795-ben megjelent szakácskönyvében említi először. Az 562. recept neve apácakalács, de Simai nem felejti el rögzíteni a tényt: „Ezt közönségesen apácafingnak nevezik.”
Czifray István szakácskönyve illedelmesebb ennél. Az első kiadásában (1816) apácza fánk, az 1829. éviben apáca pogácsa néven találjuk meg. Az összetevők között a töltelékben mandula, citrom, szekfűbors, fahéj, a tésztában tekintélyes mennyiségű bor is szerepel. A reformkori szakácskönyvszerző a tölteléket „mogyorónyi nagyságú golyókká gyúrja”, úgy teszi a tésztába, majd rásüti a tojásfehérjét. Fánkot – farsang idején – farsangvasárnap sütöttek utoljára. Ezért ezt a napot fánkvasárnapnak is nevezték. A fánksütés kihívásokkal teli munka, mert egyrészt sütni sem egyszerű, viszont ahogy megsül, azonnal elfogy. Magyar Elek az Ínyesmester szakácskönyvében azt írja:
„A farsangi fánk legyen könnyű, miként a hab, és omlós, hogy szinte elolvadjon az ember szájában.
A színe pedig legyen aranysárga. A derekán szabályos körben fehér cingulus vonuljon, amelyet köznyelven ranftlinak is neveznek. És forrón tálalják elénk farsang idején. Már javában az asztalnál üljünk, amikor sütni kezdik, s mihelyt elkészült belőle egy kisebb tálra való, azonnal adjuk be, a sütést pedig abba ne hagyjuk, mert biztos, hogy sürgősen szükség lesz újabb szállítmányra.”
A Magyar Konyha stábja ezt a bölcselkedést azzal egészíti ki, hogy
minél jobb a fánk tésztája, annál kevesebb zsírt vesz magába.
Ha a tojásból kevesebbet teszünk bele, akkor is megkel ugyan, sőt, ki is sül, de mélyre süllyed a zsírban, s igen sokat magába szív belőle, ami nehézzé teszi. Még egy tipp: a fánknak az az oldala kerüljön legelőbb a zsírba, amelyik a kelesztéskor felül volt.
A farsangi édes tészta neve az 1500-as évektől ismert. Neve egyes források szerint a forró zsírban sülő tészta hangjára emlékeztet, míg mások szerint a szárazra sült tésztadarabok zenéjét, csörgését idézi. Legyen szó szalagosról vagy csörögéről, a fánksütés azért kihívás, mert ahogy megsül, azonnal elfogy. A fánkkal kapcsolatos tréfát talán mindenki ismeri:
„Parancsoljon, vegyen a fánkból, kedvesem!
– Ó, köszönöm, már ettem kettőt.
– Hatot tetszett fogyasztani, de tessék csak!”
Hogy a fánk mennyire eteti magát, azt címlapfotónk is bizonyítja. A szemfülesek bizonyára észrevették, hogy lapunk borítóján az egyik fánknak hűlt helye, rövidke életéről csak a porcukorszórás körvonala árulkodik.
BUSÓK ELEDELE
A sokácok télbúcsúztató, tavaszköszöntő ünnepén a hagyományosan fűzfából faragott, állatvérrel festett, birkabőr csuklyás álarcba bújt busók kereplőikkel, kolompjaikkal, tülkeikkel és fabuzogányaikkal a tél démonait űzik el. A busójárás célja emellett az volt, hogy házról házra járva kívánjanak szépet s jót a helyieknek, varázslatukkal pedig megtisztítsák a házakat, mindezt persze étel- és italadományokért cserébe. S hogy mi számított ételadománynak? A mohácsi köcsögös, amelyről Bittera Dóra és Molnár B. Tamás elmondja:
„Sokác babnak is hívják, élő hagyományú népi babétel, füles cserépcsuporban készül, parázs mellett.
Vagyis a legjobb módon, ahogy fejtett babot elkészíteni lehet: hosszan, lassan. Szigorú recept nincs, legfeljebb útmutatás. Egy gyakorlott készítő így mondja: kell bele két dupla marék beáztatott bab, nagyjából ugyanannyi hús, feleannyi zöldség, továbbá hagyma, fokhagyma. Ezt öntjük fel vízzel, ízesítjük sóval, borssal, fűszerpaprikával. A hús egy része vagy egésze füstölt is lehet, a nyers húsokat jobb előre lepirítani. A fazekat a parázs mellé teszik, forrástól számítva 2,5–3 óra alatt készül el.
Fontos a jó fazék, amely bírja a magas hőmérsékletet, és azt, hogy csak az egyik oldala kap hőt.
Készülés közben forog az étel a csuporban – a hő forgatja, nem is kell keverni.”
