A szocializmusban a balatoni vendéglátás sokakat a gyors meggazdagodás reményével kecsegtetett. Az italok vizezésétől a „kettős” étlapig számos trükk szolgálta az ügyeskedést.

Bár a Magyarországot 1956-ig irányító kommunista vezér, Rákosi Mátyás is imádta a Balatont (az aligai pártüdülőt ő építtette), nemzetgazdasági szempontból nem érdekelte a tó. A magyar tengerben rejlő lehetőséget a forradalom után hatalomra kerülő, Aligát szintén gyakran látogató Kádár János – és apparátusa – látta meg. 

Dacára a hidegháborúnak és a vasfüggönynek, Nyugatról még mindig sok áru érkezett, ezekért pedig devizával kellett fizetni. Fennállt az eladósodás veszélye. Kádárék felismerték, hogy a nyugati turisták idecsábítása helyrebillentheti a pénzügyi mérleget. A balatoni szállás- és vendéglátás-fejlesztés elsődleges célja nem a dolgozó nép pihenésének biztosítása, hanem a valutaszerzés volt. Az időzítés tökéletesen sikerült: 1961-ben megépült a berlini fal, így a keletnémet rokonokkal való találkozás lehetősége még vonzóbbá tette a Balatont a nyugatnémetek számára.

Maszekolás

Fotó: Fortepan

Bár a bővítés viszonylag gyorsan haladt a tó körül, hamar kiderült, hogy a külföldi turisták mellett megjelenő magyar nyaralók kiszolgálására már nincs elég kapacitása az államnak. Elkerülhetetlenné vált az, amiről az elvtársak addig hallani sem akartak: a magánszektor bevonása. Az úgynevezett gebin gyakorlatilag egyszerre jelent meg Budapesten és a Balatonnál az 1950-es évek végén.

A gebin kifejezés feltehetően a német Gewinn, vagyis nyereség szóból ered. Ennél a konstrukciónál a bérlő tulajdonképpen vállalkozóként üzemeltetett egy állami tulajdonú üzletet. Az üzlet vezetőjének az átvett áruk összesített értékével kellett elszámolnia, ami ezen felül bejött neki, az gyakorlatilag az ő nyereségét képezte. Ebből fejlődtek ki a magánlángossütők, halsütödék (a többieknek pedig maradt a Zimmer Frei, azaz a szobakiadás).

1988, Balatonlelle (Fotó: Fortepan/Umann Kornél)

Italmérés másképp

Egy dologban mindazonáltal nem volt különbség gebines és állami vendéglátóhely között: egyiknél sem ismert határt a kreativitás a főként nyugatnémet márkáért folytatott versenyben. A legpitibb trükknek az adagokkal való „játék” számított. „Egy literes üvegből napokon keresztül tanulta, hogyan mérhet ki 4,7 cl-es feleseket. Ellenőrzéskor a még elfogadható határérték ugyanis 0,3 cent volt” – olvasható Bezsenyi Tamás tanulmányában, mely az „Egy ötvenliteres hordóból hatvan liter sört lehetett kimérni – A fővárosi és Balaton környéki vendéglátás és turizmus informális világa” címmel jelent meg. 

Nem nehéz kiszámolni, hogy ezzel a módszerrel a literes üveg alján a végére 6 centiliter, vagyis egy bő adag, semmilyen kimutatásban nem megjelenő többlet keletkezett.

Cserebere

A fenti tanulmány címszereplőjénél, vagyis a sörnél a vizezést alkalmazták. Csapolás előtt, az öblítés alkalmával a pohár alján hagytak egy ujjnyi vizet – annyival kevesebb sört kellett kimérni. Az üveges söröknél ez nem működött, de ettől még oda is jutott a stikliből. „A raktárban csodálatosképpen csak olyan üres sörösüvegeket találtak, melyeken Kinizsi címke volt, holott az üzem rendszeresen kapott az olcsóbb Kőbányai világos sörből is. (…) A Kőbányai világosra a drágább Kinizsi sör címkéjét ragasztották, illetve a Kinizsi sört címke nélkül vitték ki a vendégeknek.”

Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A Népszava által 1967-ben ismertetett esetre ugyan egy budapesti razzia során derült fény, de a drágább sör olcsóbbra cserélése természetesen a Balaton partján sem volt ismeretlen. Hasonlóan járt a konyak és fröccs is: előbbit valami kommersz itallal helyettesítették, utóbbit pedig mindig a rendelkezésre álló legolcsóbb borból készítették.

Kettős mérce

Az ilyen és ehhez hasonló kettősség az ételeknél is működött. Az ellenőrnek látszó vagy fontos vendégek, illetve azok, akiket egy zsíros üzlet reményében le kellett nyűgözni, mindig a jobb minőségű alapanyagból kaptak. Az említett tanulmány szerint így járt az osztrák Blaguss utazási iroda egyik vezetője is. „Füreden nyaralt az Annabellában, és átküldték egyszer vacsorázni az ottani srácok. Foglalt asztala volt, tudtam, ki a vendégem, és nagyon jót evett. Ilyenkor az volt a játék, hogy a séf úgy kapta a blokkot, hogy volt rajta egy vonal. Abból tudhatta, olyannak lesz a rendelés, aki vagy fontos vagy gyanús. Akkor a bélszínnek bélszínből kellett lennie, még a csíkokra vagdalt Sztroganoff sem lehetett előérlelt hátszínből.” A blagussos olyan jól érezte magát, hogy utána több turistacsoportot is küldött a szóban forgó étterembe. Ezek a vendégek viszont természetesen már csak előérlelt hátszínt kaptak bélszín helyett Sztroganofként.

Az sem volt példa nélküli, hogy kétféle étlap cirkulált egyazon éttermen belül: egy az à la carte étkezőknek és egy a csoportoknak. A csoportok után ugyanis – cserébe az állandó forgalomért – általában alacsonyabb fix összeget fizetett a szervező, így náluk a gazdaságosabb, szűkített étlappal dolgoztak. A csoport tagjai mindenesetre meg voltak győződve róla, hogy ők is à la carte esznek, holott alig pár fogásból választhattak. Ha ki is derült a turpisság – például mert a szomszéd asztalnál olyat ételt fogyasztottak, amely az ő menüjükben nem szerepelt –, botrány soha nem lett belőle.

SZOT II Ezüstpart üdülő (Fotó: Fortepan/Záray Péter)

Mais bitte

Külön fejezet a mozgó kukoricaárusoké, akikkel gyakorlatilag évtizedekig folytattak állóharcot a balatoni hatóságok. Az ő ügyeskedésük abban merült ki, hogy mindenféle közegészségügyi és iparengedély nélkül, tehát zugárusként járták a strandokat – és keresték magukat degeszre. 

Egy elfogás kapcsán, 1972-ben a Magyar Rendőr című folyóirat kiszámolta, mennyit fial eme tevékenység: a lefülelt kereskedő 2 forint 20 fillérért vásárolta a fagyasztott kukoricát, amit főzés után 4 illetve 5 forintért adott el – naponta kétszázasával. A végeredmény általában is jól szemlélteti, okosban mi pénzt lehetett „csinálni” a balatoni vendéglátásban: az illegális kukoricaárus három-négy nap alatt annyit keresett, mint az őt üldöző rendőrhadnagy egy hónap során.