Harminchét éve egy ló mutatott utat Kassai Lajosnak, és vezette el a lovasíjászt a ma már Kassai-völgyként ismert somogyi birtokra. Barangolják be velünk a Zselic e 15 hektáros szegletét, amely egy négyfős családnak, 14 lónak, 2 szürke marhának, 2 vízibivalynak, 100 libának és mangalicák sokaságának ad otthont.

– Közel négy évtizede minden egy megbokrosodott lóval kezdődött...

– Harminchét éve egy zabolátlan ló beszaladt velem ebbe a völgybe, amely egy katlanban végződött. A völgyfenéken megállt, megnyugodott. Rajtam is különös érzés hatalmasodott el. Egy olyan érzés, amit csak akkor érez az ember, ha megtalálja helyét a világban. Nos, én megtaláltam, és ez lett az én völgyem. Ha kinyújtom a karomat, szinte elérem oldalait, nem látok ki belőle, és engem sem láthat itt senki. Egy világ a világban, Kárpát-medence a Kárpát-medencében. Egy teremtett paradicsom, ahol minden fát én ültettem, a tavakat én ástam. Ráadásul önerőből épült, nem támogatásokból. Íjkészítő vagyok, az eladott íjak, a lovasíjász-bemutatók, az edzőtáborok tették lehetővé a völgy megszületését, ami alapvetően egy harcművészeti központ, minden más – a gazdaság, az állattartás, a vízgazdálkodás – ebből nőtt ki.

– Minket ez utóbbi érdekelne elsősorban. Körbejárjuk a területet?

– Igen, de előrebocsátom, hogy ez nem egy skanzen. Nem azt mutatjuk meg, hogy milyen volt az élet régen, hanem azt, hogyan lehetne együtt élni a természettel a 21. században.

– Hogyan?

– Szerintem úgy, hogy a szemünk előtt lebeg őseink mondása: „Tartsd a jószágot a természete szerint.” Ennek értelmében a jószág nemcsak haszonállat, hanem az életünk záloga. Az élelmiszeripar és a nagyüzemi mezőgazdaság a legegészségtelenebb élelmiszerekkel lát el bennünket. Én erre nemet mondok, viszont vallom, hogy ha egy élőlény a saját környezetében él, és azt eszi, amit a természet kínál, akkor egészséges lesz, de továbbmegyek: egészséges lesz az is, aki ezeket az állatokat megeszi. Ezért van itt szabadon száz liba, mangalicák, bivalyok, marhák, lovak és szürke marha. És ezek nem százával-ezrével, zsúfoltan, antibiotikummal vagy hormonnal kezelt, megnyomorított állatok. Itt nem a kizsigerelt föld termékeit fogyasztjuk, hanem a magaságyásban dús komposzton nevelt zöldségek sokaságát.

– Főzni is fog nekünk?

– Nem, helyette viszont megmutatom, milyen a jó alapanyag.

– És a megfelelő vízgazdálkodás... Úgy tűnik, a víz központi elem a gazdaságban.

– Ez a völgy egy tölcsér. Már akkor elhatároztam, hogy nem engedem el az esővizet, amikor ez még nem volt divatos eszme. Keresztirányú árkokat hoztam létre, amelyek lehetővé teszik a víz levezetését és a terület kiszárítását, ha ez szükséges. De vannak itt lagúnák is, melyek nagy mennyiségű vizet tárolnak el, ami visszapárolog, ezáltal jó minőségű legelőket kapok. A lagúnákat gépekkel alakítottuk ki, a kivájt iszapot pedig szigetekké formáltuk.

– A tavai tele vannak hallal, ez szabad szemmel is jól látható. Alkalomadtán horgászik is?

– Édesapám nagy pecás. Én nem. Az egy helyben ücsörgést nem nekem találták ki. Ha halra vágyom, kinyilazom a tóból – rövidebb és gyorsabb. Egyébként nagyon szeretem a kárászt: paprikás lisztbe forgatva finomabb étel nincs a világon.

– Szokatlan, hogy valaki hollót tart. Hogyan tett szert a madárra?

– Kiesett a fészkéből, én neveltem fel. Noha van ketrece, szabadon is repkedhet. Amikor kiengedem, szemmel tartja a birtokot, behívásra pedig messziről is rárepül a karomra. Okos, rafinált jószág, rettentő intelligens, imádjuk egymást, de a kislányaimat például nem szereti, féltékeny rájuk.

– Úgy tűnik, ön nem csak hollókörökben népszerű, libáit az előbb a fülünk hallatára üdvözölte, mire a száztagú libakórus gágogásába belevisszhangzott a völgy.

– Szeretnek, nem tagadom, rajtuk kívül a malacaim is, amelyek félig mangalicák, félig vaddisznók.

– A vaskarika miért kell az orrukba?

– Mert feltúrnának mindent, frontállapotokat idézve elő a birtokon. Nagy haspókok egyébként. Azt szoktam mondani, ők a vízszintes emberek, imádnak jókat enni, szeretik az ízeket, a húst, a növényt, a konyhai hulladékot.

– Bár mindenki lovasíjászként ismeri, bizonyára nem ez volt az eredeti szakmája…

– Mezőgazdasági gépszerelő vagyok, ami itt a hasznomra vált. Tudom ugyanis, milyen gépparkra van szükség, hogy ez a 15 hektár így nézzen ki. A rendszer ráadásul nagyon stabil, saját utam, vizem, áramom, fűtésem van, ezáltal önfenntartó lehetek. Az életemnek két fő célja van. Az egyik a globális terjeszkedés, melynek értelmében szeretném, hogy a magyar kultúra a lovasíjászat révén a világ minden részére eljusson. A másik, hogy olyan picire húzzam össze magam, amennyire csak lehet. Egy 5×10 méteres alapterületű házban élek a családommal, mindent felhasználunk, újrahasznosítunk, komposztálunk, így nagyon szűk költségvetésből létezünk.

– A farmján a baromfiudvarba érve kecses pávák kelletik magukat, nem messze innen, a háza előtt viszont egy száz kiló fölötti malac heverészik. Róla mit tudható?

– Egy kislány könyörögte ki a szüleitől Kaposváron. Az állatkereskedő, aki eladta nekik a törpemalacot, megesküdött, hogy nem lesz több nyolc kilónál. Hozzám 80 kilósan került, azóta a mázsán is túl van. Kérték, hadd hozzák ide, mert már teljesen tönkretette a lakást.

– Körülnézve a birtokán, valahogy nem az jön le, hogy itt mindenki halál fia egy idő után. Az állatai boldogan élnek, míg meg nem halnak?

– Vágunk le belőlük, de az élet vége a farmon élő állatok esetén többnyire a boldog elmúlás.

– Tehát ezekből az állatokból egyáltalán nem is ad el fogyasztásra?

– Nem. Úgy sem, hogy amit én otthon megtermelek, az tízszer annyiba kerül, mint ha bemennék egy szupermarketbe és levenném a polcról. De nekem ez megéri, cserébe ugyanis minőséget kapok. A libáimnak vadlúdszerű a húsuk, a csontjuk acélkeménységű, a tápértékük magas, mert szabadtartásban nevelkednek és vegyszermentesen élik a mindennapjaikat.

– Mi a legjobb alapanyag a farmon?

– A halak, a kakas, mely vadízű, kemény húsú, ahogy a mangalicák zsírja is egy külön világ: gyógynövényes ízeket mutat, köszönő viszonyban sincs a boltival.

– Mit főz belőlük?

– A minőségi alapanyagot szerencsére nem kell túlgondolni, hagyni kell érvényesülni az ízeket. Ez az úgynevezett élve fűszerezés, itt már nincs szükség semmilyen konyhaművészeti bravúrra, illetve az eredeti íz elfedését célzó hókuszpókuszra.

– Jár étterembe?

– Ritkán. Évente egyszer azonban egy McDonald’s-ba betévedünk a feleségemmel, majd utána elhatározzuk, hogy soha többet nem teszünk ilyet, de egy év múlva megint ott találjuk magunkat, mert valami mégis bevisz bennünket.

– Ezen a ponton érünk el a völgy végére, ahol a megbokrosodott ló megállt. Látunk itt szürkemarha- és vízibivalypárost. Van, amit hiányol a gazdaságból?

– Semmit. Ha 65 évesen még azt keresném, mi hiányzik, akkor feltehetem magamnak a kérdést: mit csináltam eddig? Azonban ez itt egy teljes rendszer.

– Úgy tűnik, mintha itt megállt volna az idő. Ez csak illúzió?

– Teljes mértékben. Szoros kapcsolatban élek a múltunkkal, mégis 21. századi embernek vallom magam. Lovagolok a völgyben, közben Iránból hívnak, és egy karórán keresztül válaszolok a kérdésekre. Ez ma már nem science fiction, hanem a napi rutin. A kérdés csak az, ki irányít: a virtuális világ engem, vagy én a virtuális világot? A virtuális tér beszippantotta a fiatalokat. Ez a legkeményebb addikció, amit eddig ismertünk. A négy fal között izgalmasabb lett, mint a külvilágban. Az én életem ezzel szemben annyira ingergazdag – lóval, természettel, háromdimenziós valósággal –, hogy engem nem kap el a képernyő. A fiataloknál sok esetben azt látom, hogy egyszerűen nem teszik bele magukat, nemcsak a munkába, de az életbe sem. Nem kapcsolódnak, és ez mindenhol érződik: a testtartásukon, a tekintetükön, a döntéseiken.

– Milyen kiutat javasol ebből?

– Tudatosan be kell lépnünk a saját életünkbe, hogy újra érték legyen a kapcsolat – emberrel, földdel, lóval, fával, a saját testünkkel. És ehhez nem az kell, hogy hátat fordítsunk a 21. századnak – hanem az, hogy kézben tartsuk. És most mondhatják, hogy én egy konzervatív gondolkodó vagyok, de nem: konzervatív vagyok, aki gondolkodik, és ez egy óriási különbség.

– Minden hónap első szombatján megnyitja a birtokot az érdeklődők előtt. Az életmód fertőző?

– Sok esetben az. Aki idejön, látja, hogy amit mondok, azt valóban élem is. Nem elméletből beszélek, hanem gyakorlatból, és ez sokak számára meggyőző. Élményt, életérzést visznek haza magukkal, és talán elhiszik, hogy lehet másként is élni – ami különcködésnek tűnik, ám nem az, inkább hazaérkezés.