„Szilaj mama, hozzon egy kis kontyalávalót!” – gyakran hangzott el a mondat dédszüleim vendéglőjében a táncmulatságok idején, az alkalomra megjelent hölgyvendégek boldogítására. És Szilaj mama, született Cziglédy Mária szaladt a saját készítésű diólikőrért vagy a köményes pálinkáért. Hol vannak a régi, szép idők, az egyértelmű és biztonságos világ, amikor a férfiak erős, karcos pálinkákat, a nők édes likőröket fogyasztottak? És ha már itt tartunk: mi fán terem a kontyalávaló?

A kontyalávalók, vagyis a magas cukor-, de alacsony alkoholtartalmú italok egyáltalán nem biztos, hogy fán termettek. Míg a pálinka estében a tiszta gyümölcseredetet 2008 óta törvény írja elő, addig a kontyalávalók összetevőinek csak a fantázia szab határt.

Se császár, se körte

A klasszikus, házi készítésűek kézzel írott receptjei megsárgult szakácskönyvek lapjai közül esnek ki véletlenül. Innen tudjuk, hogy Szilaj mama köményes pálinkája jó sok cukorsziruppal és fűszerekkel készült, a diólikőrhöz pedig feltétlenül a nyári napforduló előtt kell a még zöld diót leszedni, és a burkát kötőtűvel megszurkálni, mielőtt pálinkával felöntve több héten át érlelődik a napon, szintén ipari mennyiségű sziruppal-mézzel és fűszerekkel. Hasonló receptek keringtek később, a szocializmus időszakában karácsony és húsvét előtt, de a sűrű, tejszínnel dúsított, házi tojáslikőrhöz és csokifliphez már ipari alkoholt szereztek be anyáink-nagyanyáink, jellemzően a patikából. Ezek versenyeztek a szeszgyárak termékeivel, amelyekben – mint egy rendes magyar szóban – „E” betűből volt a legtöbb. Mesterséges aromákból, színezékből álltak, melyeket önállóan, kis méregfiolákra emlékeztető csomagolásban is meg lehetett vásárolni.

Míg egy tisztességes bencés szerzetes a likőrkészítés hajnalán az alkimisták alaposságával és türelmével tevékenykedett, addig a modern kor háziasszonyainak már csak egy kényelmes mozdulat (és némi gyógyszertári összeköttetés) kellett az eredményhez. Így a házi vagy bolti császárkörtelikőr se császárt, se körtét nem látott, de itatta magát.

Seri, seri lédi

A császárkörtelikőr népszerűségét is elhomályosította a cherry brandy női körökben aratott sikere. A sherryvel csak névrokonságban álló ipari készítménynek nincs köze Jerez de la Frontera szőlővidékéhez. Jó esetben meggylé és brandy házasságából született, rosszabban a fent említett aromák egyikéből, és szépen (de mértékkel) fogyott, ha a nők összeültek a horgolt csipketerítővel leterített asztalok köré, vagy a nappalik ékességéhez, a bárpulthoz. Kevésbé hangzott elegánsan, de hasonló célokat szolgált a Kiskunhalasi Állami Gazdaság Bacchus meggypárlata.

Noha a girlpower kifejezés ekkor még nem született meg, és a ma divatos női elvonulások sem kaptak külön nevet, ám pontosan tudható, hogy anyáink titokban vagy sem, de poharaikba kapaszkodva üléseztek. Míg az italok terén a férfivirtus a pálinkák alkoholfokának versenyeztetésében nyilvánult meg, a nők esetében a feminin energiák a figyelmet a részletekre terelték. A bolti, csavaros kupakú, félliteres palackokból átkerültek az italok a színezett, metszett csehszlovák üvegekbe, ezek hercig kis tálcán sorakoztak az aprócska poharakkal együtt, melyekből csak csücsörítve, emelt fejjel illett kortyolni.

Méltó versenytársa volt a cherrynek a bonbonmeggy, melyről ma azt mondanánk, hogy csokoládés ízjegyekkel egészült ki. A meggyről könnyen beugrik az alkoholos párosítás, gondoljunk csak a konyakos meggyre mint máig népszerű deszszertre, vagy a spájzban a befőttesüvegben álló, ösztönös indíttatásból konyakkal vagy vodkával felöntött, magozott-cukrozott meggyszemekre, amire dédimama időnként rájárt, igaz, tagadta. Szerinte egyébként azért apadt a lé mennyisége, mert a gyümölcs magába szívta a folyadékot, meg ugye, a természetes párolgás…

Szobadíszek

Minőségét korlátlan ideig megőrzi – ez a felirat szerepelt az italokon, mintha a az örökkévalóságnak készültek volna. Okkal, mert előfordult, hogy az üvegek a tartalmukkal együtt bárszekrényben vagy minősített esetben a szekrénysor tetején, szobadíszként végezték. Díszdobozban, de akár mini ágyú talpon is, mint az Éva vermouth ünnepi verziója. És itt engedjenek meg egy személyes élményt: valaha egy fiú megajándékozott az első randevún egy Puskin-regény párbajához illő, felnyitható, fekete dobozzal, és benne vörös bársonyon két, Hubertussal (sic!) töltött üvegpisztollyal. Elkelt a visszafogottság, mert ha csak az egyik is éles, habozás nélkül használom. Bár a Hubertus is émelyítően édesnek számított, mégsem nevezhető tipikus kontyalávalónak: ezt és a másik, „Kevert” nevű büntetést férfiak is fogyasztották.

Múlt idők

Ma már sehol egy stílfésűvel tupírozott, keményre lakkozott konty, és az alá való (és egyben alávaló) italok is mintha eltűntek volna a dohányfüstös-élő zenés presszókkal, a karos kávégépekkel együtt. Megszűntek a likőrös nőnapi ünnepségek, a „nőknek édeset, férfiaknak erőset” szabály is a múlt homályába vész. De mielőtt boomerbusongásba fulladna az emlékezet, hogy régen minden jobb volt, adjunk hálát, amiért egyáltalán túléltük ezeket az időket, és nézzük meg, mi jutott eszébe Nagy Zoltánnak, a Boutiq’Bar és a szakma legismertebb bártenderének a kontyalávaló szó kapcsán. Izgalmas, nőies hangulatú, mai koktélok, melyeknél a részletek, a kellemes látvány és a harmónia legalább annyira fontos, mint anyáink-nagyanyáink csipketerítős zsúrjain. És az sem elhanyagolható körülmény, hogy ezek legalább ihatók.