Micsoda!? Hogy mennyi?! Ötezer-hatszázkilenc!? Igen, pontosan. Kiszámoltuk. Míg mind a négy gyerekünk leérettségizett, ennyi tízórait kentem, szeltem, szabtam, díszítettem, illesztettem, vágtam, csomagoltam.

Az volt a legnehezebb, hogy ne legyen unalmas. Se ízre, se külsőre. Ebbe aztán minden kreatív ötletemet beleöltem. Ha azt mondom, hogy díjazták, nem mondok igazat. De azért néha azzal jöttek haza:

– Mama, szétkapkodták a tízóraimat, azt mondta a Tihanyi, ilyet a Gundel se csinál!

– A Tihanyi egy éhenkórász és mindig potyázik!

– De ízlése van!

Bevallom, hízott a májam, és legközelebb Tihanyi kapott tőlem egy tojáskrémes szendvicset (az volt a kedvence). Aztán egyszer egyikük ezzel állított be:

– Mama, a tied nyert!

Kiderült, hogy versenyeztették a tízóraikat, és a sajtos szendvicsem magasan verte a mezőnyt. Egyszerű trappista sajt volt vajas kenyéren. Igen ám, csakhogy a sajtlapokból mézeskalács-kiszúrókkal különféle figurákat és alakzatokat szaggattam. Szívet, babát, lovat, madarat, csillagot, hóembert. A kenyéren a salátalevél alatt ott bújtak meg az én sajtból vágott figuráim. Hát ez levette a lábáról az egész harmadik cét. De volt, hogy kokárdát raktam össze túróból, paradicsomból, zöldhagymaszárból. Az almát varázsvágással vágtam ketté, a túrós batyuba levelet rejtettem. Egy hideg téli reggelen, mint Móra Ferenc kis rongyosai, forró sült krumplit kaptak a zsebükbe. De nem értek vele az iskoláig, útközben megették.

Én még kis bádog uzsonnástáskában kaptam a zsíros és körözöttes kenyeret – ez a kettő váltakozott –, de mindig volt mellette valamilyen gyümölcs: alma, szilva, körte, mikor mi termett. Egyszer, nagyobb koromban egy nagy marék, héjától megpucolt friss diót kaptam a szalvétámba. Tavasszal meg a szomszéd fájáról tele lett a kis uzsonnástáskám cseresznyével.

Vizet akkoriban nem vittünk és én sem csomagoltam a gyerekeinknek. Talán gimnazista korukban már igen. A mosdóban ittak, ha megszomjaztak.

Bár praktikus, nem szerettem a nejlonzacskót. Sokáig csak szalvétában és papírzacskóban kapták a tízórait. A nejlonzacskó később jött.

A legkisebb lányunk szépen összehajtva mindig hazahozta a szalvétát is, a zacskót is. A többiek csak elvétve.

Szerettem a tízóraijukat elkészíteni. Egy kicsit úgy éreztem, amikor ott álltak sorban a szalvétába hajtogatott kis csomagok az asztalon, s ők pakolták be a táskájukba, mintha kicsit magukkal vinnének engem is.

Tízóraiötletek

Ezúttal nem írok receptet, inkább néhány variációt mondok. Például kencéket. Finom ízeket lehet összehozni. Nálunk kedvenc volt a padlizsánkrém, a sós túrókrém, a tojáskrém, a körözött. A tonhalkonzerv csak később került a konyhánkra, de azonnal elkészítettem sok citrommal, hagymával, fokhagymával, kis majonézzel, vajjal, mustárral kedvencünket, a tonhalkrémet.

Kacsazsíros kenyérre sajtot tettem. Vajas kenyérre kolbász- vagy szalámiszeletet – mindig vékonyan.

Szalonnacsíkok alá leheletnyi mustárt kentem. Voltak kivételes napok, amikor friss túrós táska volt a tízórai. Ha vasárnapról maradt, mindig örültek az aprósüteménynek.

Azt hittem, elunják majd az otthoni tízórait, s mint sokan az osztálytársak közül, boltban vagy az iskolai büfében vennék meg az uzsonnájukat. De nem. Kicsit előbb keltem, kiraktam az aznapi ellátmányt, és szeltem, kentem, összeborítottam, csomagoltam egészen addig, míg elérkeztünk az ötezer-hatszázkilenc uzsonnáig. Most meg jöhetnek az unokák.