Ínyencek

Kozár Alexandra Fotó: Körmendi Imre

2024. augusztus 5.

Bősze Ádám , antiínyenc , sör

Bősze Ádámot leginkább komolyzenei műsorok konferansziéjaként vagy zenei témájú standupokból ismerhetjük, de antikváriuma is van a Király utcában, és ha ideje engedi, gombászik. A főzés nem a kedvenc tevékenysége, s ha tehetné, bekapná azt a csodatablettát is, melynek köszönhetően az étkezésekre fordított időt másra lehetne felhasználni.


– A fokhagymás pirítós meglehetősen fontos, sorsfordító étel az ön életében. Ennek készítése közben jött rá, hogy mégsem a szerzetesség az útja.


– Épp vizsgaidőszak volt, készítettem a fokhagymás pirítóst, és egy varázslatos női hang csendült fel a rádióban egy pelenkareklámban. Ekkor nyilallt belém, hogy ha szerzetes maradok, sosem lesz feleségem, családom, kizárom magam az élet ezen területéről. Revelációként éltem meg, hogy nem a fogadalmak megtartása miatt lettem anno szerzetes, hanem mert szimpatikusak voltak a rend tagjai, én meg jól tudtam akklimatizálódni. Végül nyolc év után kiléptem.


– Kemény döntés. Felteszem, ez a nyolc év nem a kulináris élvezetekről szólt.


– Tény, hogy már az esztergomi kollégium fölvértezett arra, hogy ilyen téren ne legyenek nagy igényeim. Sosem feledem, hogy egyszer ebédre tojásos tészta volt kiírva fejes salátával, vacsorára pedig grízes tészta lekvárral. Csakhogy összekeverték a kettőt, a tojásos tésztához volt délre a lekvár, este pedig a grízes tésztához a saláta. Szóval én már mindent képes vagyok megenni, ha úgy hozza a sors.


– De korábban csak volt valamilyen kiemelkedő gasztronómiai élménye…



– Kedvenc ételem a palacsinta volt. Nagymamám elkészítette a töltelékeket, de előfordult, hogy idő előtt elfogyott, így menekülő fogásként a palacsinta közepére húzott egy kristálycukorcsíkot, majd citromot facsart rá. Ezt nagyon szerettük. De csak frissen működik, mert egy idő után, amikor a palacsinta a citromot beszívja, már csak nyomokban tartalmazza az ízt.




– A szerzeteseknél hogy működött a főzés, az étkezés?


– Egy szerzetesi közösségben ideális esetben van olyan ember, aki ért a konyhához. Amikor én odakerültem, Válens testvér látta el a szakácsszolgálatot, de ő már elég idős volt, és nem is látott jól, ebből aztán adódtak faramuci helyzetek. Amikor meghalt, már mindannyian főztünk, és hát negyven emberre főzni olykor némi aránytévesztéssel jár a három-négy emberre főzéshez képest. De nem kerítettünk nagy feneket az egésznek, valami valahogy mindig volt, ha más nem, egy tál spenót. A hívek viszont nagyon sokszor hoztak finomságokat, ez a szerzetesi rend velejárója, hisz a ferences egy kolduló rend, abból élnek, amit kapnak. Teljesen kiszámíthatatlan volt, mikor mit eszünk, de jó bor legtöbbször volt, mert a misebor általában minőségi.


– Kisgyerekkorából vannak emlékei a családi étkezésekről?


– Az édesapám halála előtti időszakból egyáltalán semmilyen emlékem nincs, ezt nyilván törölte az agyam, bizonyára elő lehetne hívni. De nem vágyom különösebben arra, hogy ezek előhívódjanak. Inkább az apai nagyszüleimnél, arisztokrata nagymamámnál és orvos nagypapámnál tartott étkezésekre emlékszem, ott mindig olyan szépen meg volt terítve az asztal, meg a villa is szép volt, Pasaréten, a Sodrás utcában, ahol laktak. – Szerette a Traubisodát, amit édesapja a Badacsonyi Állami Gazdaság főmérnökeként hozott be Magyarországra? – Szerettem és most is szeretem, bár nem tudom, lehet-e még kapni.


– A hite változott attól, hogy elhagyta a szerzetesi közösséget?


– A vallási életem, hogy miként gyakorlom a hitet, gyökeresen. A hitem semennyire. Egyszer se gondoltam, hogy rossz döntés volt, ahogyan az se, hogy tizenöt év után eljöttem a Bartók rádióból. Mindent addig csinálok csak, amíg élvezem. Belekérgesedtem a ferencesekbe, belekérgesedtem a rádióba is. Mára belelustultam dolgokba.


– A Bartók rádiót miért hagyta ott?


– Szeretek szerepelni, de azonnal szeretem látni a hatást is. A rádióban pedig egy mikrofonnal, egy szivaccsal nézek szembe, és egyáltalán nem tudom érzékelni a közönség reakcióját. Ez egy idő után kiüresíti az embert.


– Most könyvet ír, milyen témát választott?


– Nagy zeneszerzők, nagy szerelmek.




– Afféle zenetörténeti bulvár?


– Nem zenetörténetet írok, hanem emberi sztorikat. Az előadásaimat is ezekről tartom.


– Mi a célja ezzel? Hogy közelebb hozza a zenét az amúgy is elöregedéssel küzdő koncertközönséghez, vagy a fiatalokhoz, azokhoz, akik nem járnak hangversenyre?


– Semmiféle missziós célom nincs. Kívül vagyok a zenei életen, olyan vagyok, mint a partjelző, aki rohangál a pálya szélén és néha meglengeti a zászlót. És az elöregedő koncertközönségről is mást gondolok, egyáltalán, az egész komolyzenei életről. Rendkívül irritál, hogy az állam pénzén a komolyzenészek 99 százaléka misszióról hadovál, miközben fogalma sincs arról, hogy a közönségnek mire lenne igénye. A komolyzenészek fekete ruhában, szomorú ábrázattal és általában szomorú minőségben játsszák a darabokat, a közönség meg rettegve ül, mert nem tudja, hogy egy Beethoven-szonáta hány tétel és mikor szabad tapsolni. Mert ha beletapsolnak ugye, megkapják, micsoda bunkók. Ez a fiatalokat elriasztja, nem véletlen, hogy nem mennek. A saját tizenhét éves lányom nem jönne el velem egy koncertre, mert nem jó. Sok tekintetben nem. Annál, hogy meghallgatunk egy nyitányt vagy egy szimfóniát, majd kimegyünk a büfébe és iszunk egy kis pezsgőt, és azt mondjuk, te, Magdikám, milyen jó volt ez a második tétel, sokkal fiatalosabb, élménydúsabb eseményekre volna szükség.


– Mire gondol?


– Ott van például a Soharóza vagy a Csíkszerda kórus, azok a mozgalmak teljesen rendben vannak. Vajon oda miért mennek 17. századi oratóriumot énekelni csillogó szemű fiatalok? Mert jók. Magyarországon a karmesterek reszketnek, nehogy hiba legyen a koncerten. Én ezt borzasztó dolognak tartom.


– A zenei antikváriumába honnan szerez kottákat, könyveket?


– Legtöbbször hagyatékok jutnak el hozzám, emberek felhívnak, de interneten vagy aukciókon is vásárolok. Kezdetben azt hittem, és azért is jöttünk a Zeneakadémia környékére, hogy majd a zene­akadémisták itt fognak kottákat venni, hisz az antikvár kotta olcsóbb, mint az új. De nem számoltam azzal, hogy ma már a kottákat is le lehet tölteni, így most csak ritka példányokat veszek és árulok. S noha az antikváriusok lenéznek engem, mert a kottát nem tartják komoly dolognak, ez a piac a könyvekkel ellentétben nemzetközi, így egy Bartók első kiadást hamarabb megvesz három japán vevő, mint egy hazai. De nyilván, ha ez egy jelentős biznisz lenne, többen vetődnének rá, így viszont nem igazán van konkurenciám.




– A zenetörténetben ki volt híresen jó szakács?


– Rossini gasztroszakértő volt, innen a bélszín neve. A Melba szeletet pedig Nellie Melba ausztrál szopránénekesnőről nevezték el.


– És az operák közül melyikben különösen fontos az étkezés vagy egy étel?


– Mindegyik, ahol menyegző, esküvő van.


– Nemrég gombászszakellenőr-tanfolyamra akart beiratkozni.


– De sajnos időhiány miatt nem jött össze. Ez egy kudarc az életemben. Pedig nagyon érdekel ez a világ, szeretek gombát szedni.


– El is készíti?


– Nem.


– Egyáltalán nem főz?


– Ha muszáj lenne, valahogy meg­oldanám. Nekem az étkezés az életem egyik megoldandó problémaköre, mert annyira szeretem a munkámat, hogy ha a Magyar Konyha vagy a tudósok kitalálnák, hogy egy pohár vízzel be lehet venni a napi szükséges tápanyagmennyiséget, boldogan megtenném. Annyi szép dolog van az életben, miért kell az időt étkezésre pazarolni?


– Na de a dolognak nemcsak a problémarésze van, ott az élvezet is.


– Nekem az étkezés sosem jelentett különösebb élvezetet. Az ivásnál is megvan az a két-három rövidital, amit szeretek, és ha a haverokkal elmegyünk sörözni, akkor sincs jelentősége annak, milyen sört vagy fröccsöt iszom.

Legújabb magazin számunk!

Megnézem Szeretnék előfizetni a magazinra

Kapcsolódó cikkek

Recept ajánló