Generációk nőttek fel megzenésített versein. Huzella Péter, a Kaláka egykori tagja ma is aktív, hol gyerekeknek játszik, hol Neil Young Sétány nevű formációjával koncertezik.

– Gitárral a kézben, BKV-val érkezik a Centrál Kávéházba. A gitár határozottan fiatalít, ebben egyetértünk?

– Ha cipeli az ember, akkor inkább szánalmas, hogy szegény művésznek még taxira sem futja, de a színpadon kétségtelenül fiatalít.

– A Centrál Kávéházban ülünk. Annyi szép megzenésített verset adott az országnak, hogy bíztam benne: a költők-írók törzshelyén otthonosan érzi magát.

– Gyakran lépek fel irodalmi kávéházakban, de ha magamnak kell választanom, a kis, kockás abroszos helyeket szeretem, ahol a személyzet és a vendég nem különül el egymástól, és a vendég szinte családtag. Nekem ilyen a Pántlika a Városligetben, a Kerék Óbudán, vagy a szép emlékű Thököly Étterem Zuglóban.

– Régi idők nagy tanúi, akárcsak ön. Hány éves most?

– 76 múltam, de remekül vagyok. Jó, fájnak a térdeim, de egy-egy injekcióval az orvosaim két évre tünetmentessé tesznek.

– A sporttal hogy áll? Szikár alkatát a mai napig őrzi…

– Fiatalon vitorlásversenyző voltam, negyvenévesen kezdtem kocogni, akkor maratont is futottam, majd hatvanévesen fogtam hozzá az izomépítéshez, kettlebell, trx és saját testsúlyos gyakorlatokat végzek. Sosincs késő, hogy az ember összekapja magát.

– Muszáj bírnia, az előbb mutatott egy hosszú listát, amely szerint minden napra jut fellépése. Kiknek zenél mostanában?

– Az egy 72 soros Excel-tábla volt, napi három fellépésem van különböző iskolákban, ehhez jönnek a hétvégi fellépések a zenekarommal, a Neil Young Sétánnyal.

– Akkor nem lehet azt mondani, hogy mellőzött énekes lenne, aki csak az unokáinak gitározgat...

– Zenélek éjjel-nappal. Ha nem fellépésen vagyok, akkor gyakorolok, életben kell tartanom a repertoárt. Zalán Tibornak hála, akivel sokat dolgozom együtt, új dalokat is írunk, és jönnek máshonnan is felkérések egy-egy vers megzenésítésére. A repertoárom ötszáz dal, ebből nagyjából ötven megy fejből.

– Én is tudok párat. A Pelikán-kazettámat rongyosra hallgattam, ezt a dalt ön énekli a Kalákából, a szám pedig egy jó rántotta megsütésével zárul, és ezzel meg is érkeztünk a gasztronómiához.

– A Pelikánt Kaláka-évfordulókon szoktam játszani, és igen, az ötvenből ez az egyik, amit nem kell gyakorolnom, de pelikántojásból rántottát be kell valljam, még nem ettem.

– Hogy ínyenc lehet, már akkor tudtuk, amikor egy nap szerkesztőségünk ajtaján kopogtatott, hogy megvásárolja Vinkó József könyveit. Honnan a gasztronómia szeretete?

– Vinkó Jóskától. Amikor őt hallom beszélni a rádióban, összefut a nyál a számban, és azonnal enni akarok, vagy fröccsöt inni. Rátóti Zoltán is gyönyörűen beszél az ételekről. Amikor vele a Bor filozófiája című estünkkel járjuk az országot, a felállás az, hogy ő meséli a Hamvas-könyvet, én pedig boros verseket éneklek hozzá. Amikor pedig azt mondja: „kolbásszal, hagymával, szalonnával” – végem van... Ezenfelül van egy komoly gyerekkori indíttatás is.

A gasztronómia szeretete Vinkó Józseftől, a Magyar Konyha főszerkesztőjétől jön

– Meséljen róla.

– Az 50-es években gyerekeskedtem, akkor az angol követ rezidenciája mellett laktunk. Ott a királynő születésnapján mindig nagy fogadás volt, sofőrök, szép ruhák, csillogás, ételtől roskadozó tálak, soha nem látott egzotikus gyümölcsök, libériás pincérek. Az egész olyan volt, mint egy látomás. Nekünk, a leskelődő szomszéd gyerekeknek a pincérek néha dobtak pár jó falatot. Az élményt lehetett fokozni, amikor a követ Angliában volt, a sofőr a környék gyerekeit megautóztatta a követségi Rolls-Royce-szal! Ma is, ha a Balogvár utcán megyek fel a saját autómmal, mindig bevillan ez a kép. De vissza az étkezésekhez. Anyámnak egy szép napon elmeséltem a fogadások alkalmával tapasztalt, ételekkel kapcsolatos élményemet, amitől nagyon elszégyellte magát. Szegények voltunk ugyanis, addig nem főzött nagy dolgokat, de ennek hatására elkezdett alkotni.

– Felrázta a beszámoló?

– Határozottan, onnantól csodás leveseket készített, pedig ehhez csak egy teakonyha állt a rendelkezésére. A spárgakrémlevesére, az erőleveseire, a bablevesére emlékszem, miként a marhahússzeletekre, a mártásokra, a desszertek közül pedig az általa kevert csokoládékrémekre. Addig nálunk sárgaborsó-főzelék volt pirított hagymával a tetején. A kontraszt hatott rám, mert azt üzente, lehet máshogy is étkezni. Neki egyébként volt miből merítenie, mert Debrecenben, ahol anyám felnőtt, a sárgaborsónál azért lényegesen izgalmasabb dolgokat ettek. A családi szakácskönyv például úgy kezdődött, hogy „Végy 12 szarvast”. Ez azonban nem a vadat jelentette, hanem kiflit a mákos gubához, mondjuk.

– Mi ragadt ebből önre?

– Nem nagyon főzök, kivéve, amikor az Őrségben vagyok, itt gyakorlunk Rátóti Zolival, Tóth Pistával és közös zenekarunk, a Neil Young Sétány új dalait is itt rakjuk össze. Ilyenkor rakott krumplit készítek, sajt nélkül, sok tejföllel, falusi kolbásszal, vagy csirkét zöldségekkel összesütve. Az őrségi konyha azonban, jelentem, kezd eltűnni, háztáji állat nincs, ma már ezzel senki nem akar bajlódni. Cserébe van emu, és ha ezek a madarak végigdübörögnek a kerten, döng a föld. De ettől ott még jó. Kiülök a tornácra vörösborral, szivarral, a madarak körém gyűlnek és énekelnek.

– Milyen szép életkép...

– El is meséltem egy etológusprofesszor barátomnak, aki azt mondja, hogy azok azért dalolnak, mert el akarnak kergetni, mérgelődnek, hogy az ő területükön hangoskodom.

– Hát ez nem szép! Ha tudnák, hogy több generációval szerettette meg a zenét... A korszakait nézve az első a Kaláka volt?

– Nem, előtte – noha építésznek tanultam – a Beatles hatására már írtam dalokat, beatfesztiválokon, kis klubokban játszottam, így léptem fel a Kaláka vendégeként egy koncerten. Nagyon imponált a Kaláka zenéje, majd Gryllus Dani, aki egyébként iskolatársam és kosárlabdában csapattársam is volt, megkérdezte, lenne-e kedvem velük zenélni. Így kezdődött a második nagy korszakom, a kalákás, amely húsz évig, 1995-ig tartott. Érdekes, hogy ma már hosszabb időt töltöttem el szólistaként, mint velük, de sokan ma is hozzájuk kötnek. Ezt nem bánom, hisz Paul McCartney is kevesebbet zenélt a Beatlessel, mint Wingsszel, mégis az emberek fejében ő örökös Beatles-tag.

– Mi jött ezután?

– A harmadik korszak Zalán Tiborral indult. Elirigyeltem Cseh Tamástól Bereményi Gézát, és én voltam az első, aki egy neves kortárs költőt kért fel, hogy dolgozzon egy zenésszel, ami azóta elterjedt a szakmában. De már ennek is harminc éve.

– Hogyan telnek a napjai?

– A Magyar Versmondók Egyesülete szervezi a Lázár Ervin-programot, ennek keretén belül általános iskolákba megyek, olyan helyekre, ahová nem jut el koncert vagy színház. Napi három előadást tartunk gyerekeknek a határ menti településeken.

– Milyen a peremvidék?

– Jobb, mint Budapest, a gyerekek közelebb vannak a természethez. Mondok egy példát, volt olyan, hogy két-három kiskutya ült az iskola ajtaja előtt. Az egyik megtetszett, haza akartam vinni, de mondták, hogy nem lehet, mert a kutyák a gazdijukra várnak, elkísérik a gyerekeket, majd hazamennek velük. Ennél gyönyörűbb dolog, ami építi a szellemet, a lelket, vajon mi lehet? Ezt a kapcsolódást sokkal nehezebb elrontani aztán, mert több van benne. Emellett azt veszem észre, hogy a vidéki gyerekek jobban bírják, mint a fővárosiak, hosszabban tudnak figyelni. Már olyan is előfordult, hogy az előadás végén egy gyerek azt mondta: „Legyél te az apukám!”

– A turnékon a vidéki gasztronómiába is belekóstol?

– Felfedezem a helyeket, a kisvendéglős lelkem ilyenkor hazatér, és boldog vagyok, amikor a kikért sztrapacskám tetején nem pár darab pörcöt találok, hanem egy fél disznót.

– A húsvét hogyan telik majd?

– A keresztanyámnál volt mindig nagy húsvéti összejövetel. A férje falujában, disznót vágtak, onnan érkezett a sonka, a teraszáról néztük a körmenetet. Ezt a hagyományt az ő emlékére ma is folytatjuk. A lányaim sütnek, sőt, az unokáim is. A tízéves előbb piskótát, majd abból tortát készít, tehát azt mondhatom: maximálisan el vagyok kényeztetve.

– A muzikalitást örökölték az utódok?

– A gyerekeim igen, de nem erre a pályára léptek, az unokáimnál pedig még nem tudom. Nem akarom náluk erőltetni ezt a dolgot.

– A verses zene helyét hogy látja a mai világban?

– Mindennek van helye, csak nem mindig egyformán népszerű egy-egy műfaj. A verséneklés ma már nem olyan fontos, mint korábban.

A Kaláka 1979-ben

– A Kaláka tudna ma nagyot menni?

– Nem. Ma bármit ki lehet mondani az utcán, a sajtóban, parlamentben. Amíg nem lehetett, fontos volt a vers, a dal, Bródy, Koncz vagy az Illés szövegei áthallásosak voltak, a sorok között kellett olvasni, ma már erre nincs szükség.

– Ételekről énekelt valaha?

– Edward Lear Dzsömblik című versében sok étel előjön, többek között a ribizlitorta. Egy időben minden fellépésünk után küldött valaki egy ribizlitortát a Kalákának. Egy barátom javasolta, hogy ha már nagyon unnánk ezt a süteményt, énekeljünk töltött fácánról áfonyával.

– A hangja változott az évek során?

– Nem.

– Karbantartható a hang ételekkel?

– Inkább italokkal, jóféle pálinkával, sörrel, vörösborral. Azt hiszem, jó technikával énekeltem át az évtizedeket, így nem öregedett a hangom, de fontos, hogy vigyázzak rá, a lírai tenorban kell maradnom, ha lehet, még jó hosszú ideig.