Szombathy Gyula, a színészbulik séfje
Lencsét nem csak újévkor eszik.
Harminc éve bőszen fogyókúrázik, ám egy ropogós sült csülök bármikor elcsábítja.
Lessünk be az írók-költők konyháira, hogy kiderüljön, milyen ételek adtak muníciót a forradalmi hevülethez.
A Viharsarok egy szegletében, Dél-Alföldön járunk.
„Állj meg Pegazus! Idekötlek a fűzfához. S magam betekintek a tepsik, lábasok és bögrék közé a konyhába.” Így kezdi A magyar konyha című írását 1889 decemberében Mikszáth Kálmán. S bár eszmefuttatását furcsa kézlegyintéssel „fecsegésnek” nevezi az alcímben, a következő hónapban (A Hét című folyóiratban) még kétszer megjelenteti a publicisztikát. Ami nem szokása. Mi lehet hát ez a korántsem „apró dolog”, amiért szót emel? Hamar kiderül.
A haluska és a dödölle a szegények eledele volt: krumpli, liszt, zsiradék mindig akadt otthon.
Képzeljük magunk elé a reformkori Pest-Budát. Már lebontották a városfalakat, elkezdték a csatornázást, felépültek a Duna-parti paloták, fásították a Városligetet, megrendezték az első lóversenyt, divatba jött a cilinder (amit hengerkalapnak neveztek), a francia módi, de újra hódított a díszmagyar és a csárdás is. A Dunán elindult az első gőzhajó, Irinyi feltalálta a „zajongásmentes gyufát”, a rikkancsok Kossuth lapját, a Pesti Hírlapot árusították, a Váci utcában Wigand Ottó megnyitotta könyves
A kolbászkészítők általában a sokáig érlelt, testesebb szárazárura büszkék. A vékonykolbászokból jobb a felhozatal: konyhai alapanyagként is ezeket használjuk. A Pannon Gasztronómiai Akadémia és a Magyar Konyha közös tesztjén a kisüzemi, kézműves termelők választékát teszteltük.
Gömör–Torna ízvilágát foglalta össze Koleszár Krisztián a Nagyanyánk szakácskönyve mijelőnapokra és ünnepekre című kiadványban. Kiderül belőle, hogy a népmesei elemként hangzó görhő, szirik meg grulya milyen egyszerű, hétköznapi étkeket takar.
Emberemlékezet óta – de mióta átkeltek a Vereckei-hágón, azóta bizonyosan – a magyarok számtalan néppel éltek együtt ezen a tájon. Találkoztak itt lakókkal, betelepülőkkel, átmenőkkel, vándorlókkal, mikor hogy fújta-sodorta a történelem szele errefelé az embereket.
A régmúlt szegedi gasztronómiájában annyi a Teréz, mint égen a csillag, nem csoda, ha folyton összekeverjük őket. Még irodalomtörténészek, gasztronómusok, könyvtári katalógusok is rendszerint összecserélik a sok Terézt és Rézit – pláne az egyszerű szakácskönyvforgató ember. Próbáljuk meg tisztába tenni a zavaros helyzetet.
Harminc éve bőszen fogyókúrázik, ám egy ropogós sült csülök bármikor elcsábítja.
Lessünk be az írók-költők konyháira, hogy kiderüljön, milyen ételek adtak muníciót a forradalmi hevülethez.
A haluska és a dödölle a szegények eledele volt: krumpli, liszt, zsiradék mindig akadt otthon.
Képzeljük magunk elé a reformkori Pest-Budát. Már lebontották a városfalakat, elkezdték a csatornázást, felépültek a Duna-parti paloták, fásították a Városligetet, megrendezték az első lóversenyt, divatba jött a cilinder (amit hengerkalapnak neveztek), a francia módi, de újra hódított a díszmagyar és a csárdás is. A Dunán elindult az első gőzhajó, Irinyi feltalálta a „zajongásmentes gyufát”, a rikkancsok Kossuth lapját, a Pesti Hírlapot árusították, a Váci utcában Wigand Ottó megnyitotta könyves
A kolbászkészítők általában a sokáig érlelt, testesebb szárazárura büszkék. A vékonykolbászokból jobb a felhozatal: konyhai alapanyagként is ezeket használjuk. A Pannon Gasztronómiai Akadémia és a Magyar Konyha közös tesztjén a kisüzemi, kézműves termelők választékát teszteltük.
Gömör–Torna ízvilágát foglalta össze Koleszár Krisztián a Nagyanyánk szakácskönyve mijelőnapokra és ünnepekre című kiadványban. Kiderül belőle, hogy a népmesei elemként hangzó görhő, szirik meg grulya milyen egyszerű, hétköznapi étkeket takar.
A régmúlt szegedi gasztronómiájában annyi a Teréz, mint égen a csillag, nem csoda, ha folyton összekeverjük őket. Még irodalomtörténészek, gasztronómusok, könyvtári katalógusok is rendszerint összecserélik a sok Terézt és Rézit – pláne az egyszerű szakácskönyvforgató ember. Próbáljuk meg tisztába tenni a zavaros helyzetet.
A Viharsarok egy szegletében, Dél-Alföldön járunk.
„Állj meg Pegazus! Idekötlek a fűzfához. S magam betekintek a tepsik, lábasok és bögrék közé a konyhába.” Így kezdi A magyar konyha című írását 1889 decemberében Mikszáth Kálmán. S bár eszmefuttatását furcsa kézlegyintéssel „fecsegésnek” nevezi az alcímben, a következő hónapban (A Hét című folyóiratban) még kétszer megjelenteti a publicisztikát. Ami nem szokása. Mi lehet hát ez a korántsem „apró dolog”, amiért szót emel? Hamar kiderül.