Olcsó, mindenhol elérhető és magas a tápanyagtartalma, szilveszterkor szinte kötelező, de mégis ritkán esszük - jó dolgok a lencséről.

Hogy miért eszünk újévkor lencsét nem nagy rejtvény: az aprószemű, lapos formájú lencse (és más apró szemes ételek, mint a köles, bab, rizs, sőt, a kaviár is) pénzérmékre emlékeztet, amiből minél többet fogyasztunk az év első napján, olyan gazdagságot hoz a házhoz. Az olaszok is ezt a babonát tartják, náluk még az ősi gabonafajta, a farro  is asztalra kerül, de a mindkettőre igaz, hogy nem feltétlenül a mennyiségen, sokkal inkább a növekedésen van a hangsúly. A hüvelyesek, a rizs, a farro és a köles is megduzzadnak főzés közben, tehát a gazdagodást, növekedést is jelképezi.

De félre az újévi szokásokkal, hiszen pont az a lényeg, hogy lencsét enni önmagában jó dolog, nem kell hozzá különösebb babona vagy alkalom, hogy az asztalra kerüljön. Az emberiség már évezredek óta ismeri és termeszti, mivel könnyű vele: bárhol megterem, nincsenek nagy igényei, rendkívül tápláló, magas a fehérje- és szénhidráttartalma,

könnyen és hosszan tárolható, szóval csak jó tulajdonságai vannak, mégis ritkán fogyasztjuk év közben.

Korábban már hosszan írtunk az eredetéről és hogy hogyan vált az emberiség egyik alapélelmiszerévé. A lencse az emberiség legősibb táplálékai közé tartozik. A régészeti leletek tanúsága szerint a jégkorszak végétől már fogyasztották. A Közel-Keleten, az úgynevezett termékeny félholdon ekkortájt az árpával és a búzával együtt a kialakuló növénytermesztés egyik első alanyát jelentette. Az ókorban már fontos élelmiszernek számított, a Biblia is említi: a Teremtés könyve szerint Jákob kenyérrel és főtt lencsével fizetett Ézsaunak az elsőszülöttségért.

Az egyiptomiaknál a lencse alapvető élelmiszer, a Krisztus utáni első évszázadokban keletkezett többkötetes római receptgyűjtemény, az Apicius már lencséből és szárazborsóból készült ételeket is leír. A lencse (Lens culinaris) a pillangósvirágúak közé, a róla elnevezett nemzetségbe tartozik. Rajta kívül néhány másik fajt sorolnak ide. A legkorábbi, kőkorszaki ásatásokból előkerült lencsemaradványok a Lens nigricans vagy Lens ervoides fajtákhoz tartoznak, a ma ismert és termesztett étkezési lencse valószínűleg a kisázsiai vadlencse (Lens orientalis) termesztésbe vonásával alakult ki. 

Egy ilyen jól variálható alapanyagnál viszont nem kell megállni a sűrű főzelék és a leves tengelyén, bár mindkettő remek, nézzünk kicsit körül a világon. A lencsének több fajtáját ismerjük, itthon a barnalencse terjedt el a legjobban, ami közepes méretű, viszonylag gyorsan megfő és jó alapanyag salátának, levesnek, főzeléknek, köretnek. Ha viszont túlfőzzük, akkor elválik a héjától, “pikkelyes” lesz tőle az étel. Saly Noémi egytál lencséje sok gyökérzöldséggel, hagymával, babérlevéllel, mustárral és tejföllel készül, amitől igazi téli, otthonos lesz a lencse, ráadásul nincs vele sok munka sem.

Mautner Zsófia mezőségi lencselevese fácánnal készül, és egy olyan melengető leves, amit legalább egyszer érdemes kipróbálni. Kövi Pár Erdélyi lakoma című kötetéből átdolgozott recept, ami egyáltalán nem bonyolult, a kiváló alapanyagoktól és technológiától lesz igazán ünnepi.

Ha már leves, itt van ez a remek lencsés csicsókaleves vargányával, szerecsendióval, szóval igazán mély és gazdag ízekkel.

Aztán ott van még a vöröslencse, ami egy fokkal apróbb szemű, szép arany-narancsszínű, könnyen puhul és egyszerűen lehet krémeket keverni belőle. Például Száraz Zsuzsanna fűszeres lencsekrémje kaprival, sült kápiával és kurkumával bármikor jó mártogatós lehet, nem csak a téli hónapokban. Segal Viktor vöröslencse-levese kolbásszal a római köménytől lesz különleges, jó kísérője a serpenyőben lepirított bajor minikolbász.

Ha igazán kísérletező kedvükben vannak, próbálják ki Pillók Attila vöröslencse-shotját füstölt nyelvvel, ami egészen új arcát mutatja a lencsének, főleg azt, hogy milyen jól lehet krémesíteni és mennyire színes alapanyag tud lenni a lencse.

A fekete vagy beluga lencse a beluga kaviárról kapta a jelzőjét, mivel az apró, fekete, gömbölyű szemek miatt kifejezetten hasonlít rá.

Főzés után nagyon jól tartja az alakját, nem esik szét, ebből nem érdemes krémeket készíteni,

sokkal inkább való köretnek, salátának, feltétnek. Tivadar György például pármai sonkában sült csirkemell mellé készítette köretnek, a receptet hozzá itt találják.

Az igazi szupersztár viszont az eredetvédett puy-i lencse Franciaország Le Puy régiójából. Ez egy olyan zöld lencse, aminek kifejezetten ásványos íze van, ezt a vulkanikus talajú termőterületnek köszönheti. Gömbölyű, vékony héjú, a mintázata és színe egészen különleges, és feszes, harapható, de nem kemény az állaga főzés után, emiatt főleg köretként, salátaként és feltétként használják.