Százéves lenne Kövi Pál
Kövi volt a gasztronómia Bartókja és egyben Puskása.
A Szörp Fesztivál a környék gasztro-kulturális rendezvényeként definiálja magát.
Trippa alla fiorentina, azaz a firenzei pacal: egyszerű, ízletes, emlékezetes.
Cserna-Szabó András pályafutását munkaköri kötelességem nyomon követni, hiszen huszonévesként épp a Magyar Konyha volt első és – saját bevallása szerint – utolsó munkahelye.
Vágyakozunk egy kicsit földközelibb életre, ezért is költöztünk egy kétezer négyzetméteres gyümölcsösbe – mondja Lackfi János, aki saját meghatározása szerint író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Zsámbéki házában a nagyobb ünnepekkor hat gyermek és két unoka is az asztal mellé telepedik.
Belépünk az Operaház kapuján, és már az előcsarnokban áradó jókedv és emelkedett hangulat fogad minket: táncolnak, énekelnek, hangoskodnak, civódnak, csókolóznak, esznek – és persze mindehhez isznak is rendesen. Na de mit?
Kövi Pál a XX. század második felében (a magyar konyhaművészet sötét korszakában) a verőfényes világgasztronómia egyik ünnepelt főszereplője volt, nevét itthon mégis csak kevesen ismerik. Pedig ő a magyar gasztronómia Puskása, Bartókja, Kordája (legyen az Sándor, Zoltán vagy akár Vince). Nevét mégsem viselik utcák, terek, vendéglők, vendéglátós iskolák vagy ételek. Pedig jó lenne tüzetesen megismernünk, mert még holtában is sokat tanulhatunk tőle. Mondjuk arról, hogyan kell világszínvonalú étter
A régmúlt szegedi gasztronómiájában annyi a Teréz, mint égen a csillag, nem csoda, ha folyton összekeverjük őket. Még irodalomtörténészek, gasztronómusok, könyvtári katalógusok is rendszerint összecserélik a sok Terézt és Rézit – pláne az egyszerű szakácskönyvforgató ember. Próbáljuk meg tisztába tenni a zavaros helyzetet.
A régmúlt szegedi gasztronómiájában annyi a Teréz, mint égen a csillag, nem csoda, ha folyton összekeverjük őket. Még irodalomtörténészek, gasztronómusok, könyvtári katalógusok is rendszerint összecserélik a sok Terézt és Rézit – pláne az egyszerű szakácskönyvforgató ember. Próbáljuk meg tisztába tenni a zavaros helyzetet.
Pozsony se nagy, a belváros gyalogszerrel is bebarangolható, ám a város történelmi múltja olyan tömény, mint kevés közép-kelet- európai városé. Mindig is multikulti volt, 1910-ben nyolcvanezer lakosából 42 százalék volt német, 41 magyar és 15 szlovák. Pozsonyban (Bratislava) már több mint négyszázezren laknak, a szlovákok aránya meghaladja a 90 százalékot, s tizenötezer magyar is él ebben a régi-új, kisnagy városban. Most a város legjobb helyeit mutatjuk be.
Ajánlok önöknek egy remek kis játékot! Olvasás előtt nézzék meg a könyvön az író portréját, és tippeljék meg, vajon az adott író ínyenc volt-e vagy csak sótlan pietista...
Cserna-Szabó András 1997 óta rendszeresen publikál novellákat, esszéket, gasztronómiai írásokat. A kortárs "gyomorirodalom" egyik legismertebb képviselője. Ha éppen nem járja az országot, akkor a magyar pacalról szóló kulináris kalandregényén dolgozik.
Belépünk az Operaház kapuján, és már az előcsarnokban áradó jókedv és emelkedett hangulat fogad minket: táncolnak, énekelnek, hangoskodnak, civódnak, csókolóznak, esznek – és persze mindehhez isznak is rendesen. Na de mit?
Kövi Pál a XX. század második felében (a magyar konyhaművészet sötét korszakában) a verőfényes világgasztronómia egyik ünnepelt főszereplője volt, nevét itthon mégis csak kevesen ismerik. Pedig ő a magyar gasztronómia Puskása, Bartókja, Kordája (legyen az Sándor, Zoltán vagy akár Vince). Nevét mégsem viselik utcák, terek, vendéglők, vendéglátós iskolák vagy ételek. Pedig jó lenne tüzetesen megismernünk, mert még holtában is sokat tanulhatunk tőle. Mondjuk arról, hogyan kell világszínvonalú étter
A régmúlt szegedi gasztronómiájában annyi a Teréz, mint égen a csillag, nem csoda, ha folyton összekeverjük őket. Még irodalomtörténészek, gasztronómusok, könyvtári katalógusok is rendszerint összecserélik a sok Terézt és Rézit – pláne az egyszerű szakácskönyvforgató ember. Próbáljuk meg tisztába tenni a zavaros helyzetet.
A régmúlt szegedi gasztronómiájában annyi a Teréz, mint égen a csillag, nem csoda, ha folyton összekeverjük őket. Még irodalomtörténészek, gasztronómusok, könyvtári katalógusok is rendszerint összecserélik a sok Terézt és Rézit – pláne az egyszerű szakácskönyvforgató ember. Próbáljuk meg tisztába tenni a zavaros helyzetet.
Pozsony se nagy, a belváros gyalogszerrel is bebarangolható, ám a város történelmi múltja olyan tömény, mint kevés közép-kelet- európai városé. Mindig is multikulti volt, 1910-ben nyolcvanezer lakosából 42 százalék volt német, 41 magyar és 15 szlovák. Pozsonyban (Bratislava) már több mint négyszázezren laknak, a szlovákok aránya meghaladja a 90 százalékot, s tizenötezer magyar is él ebben a régi-új, kisnagy városban. Most a város legjobb helyeit mutatjuk be.
Ajánlok önöknek egy remek kis játékot! Olvasás előtt nézzék meg a könyvön az író portréját, és tippeljék meg, vajon az adott író ínyenc volt-e vagy csak sótlan pietista...
Trippa alla fiorentina, azaz a firenzei pacal: egyszerű, ízletes, emlékezetes.
Vágyakozunk egy kicsit földközelibb életre, ezért is költöztünk egy kétezer négyzetméteres gyümölcsösbe – mondja Lackfi János, aki saját meghatározása szerint író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Zsámbéki házában a nagyobb ünnepekkor hat gyermek és két unoka is az asztal mellé telepedik.
Cserna-Szabó András 1997 óta rendszeresen publikál novellákat, esszéket, gasztronómiai írásokat. A kortárs "gyomorirodalom" egyik legismertebb képviselője. Ha éppen nem járja az országot, akkor a magyar pacalról szóló kulináris kalandregényén dolgozik.